nyomtat

megoszt

Írók a társadalomtörténet mérlegén

Oláh Sándor

Írók a társadalomtörténet mérlegén

 

"Hogy a múltat hivatásos módon tanulmányozzuk, úgy hívjuk elő, ahogy az feltehetően létezett, és ne úgy, amilyennek, különbözőképpen, látni szeretnénk, nos ennek óriási jelentősége van. Mi több, ezt a múltat a lehető legtisztább módon, kétségektől mentes, egyértelmű, a józan ész által diktált nyelven kell kifejezni."

Keith Jenkins: Ne zárkózzunk be teljesen!
Korall,2000. nyár. 163.

Alig indult be Stefano Bottoni tanulmánya nyomán a Nagy Társadalmi Kibeszélés lehetőségével kecsegtető vita, máris mellékvágányokon halad. Ez is jobb minta a hallgatás, de félő, hogy az erősödő csatazajban végleg elnémulnak azok, akiknek emlékezéseire kíváncsi volna a társadalomkutatás: az ötvenes évek koronatanúi. A túlélő értelmiségiek többségének viszonyát e korszakhoz eddig inkább a felejtés-felejtetés politikája jellemezte -- de van markáns kivétel is erről alább még szó lesz. A történetírás nagy vesztesége volna, ha a túlélők viszonyulása nem változna: az utókor későbbiekben csak a korabeli megnyilatkozásaikra támaszkodhatna, például irodalmi tevékenységükre, vagy a sajtóban, az intézmények (a párt, tömegszervezetek) jegyzőkönyveiben megörökített felszólásaikra.

Ha jól ítélem meg Stefano Bottoni munkája egy -- tájainkon új -- történetírói módszer, a mikrotörténeti kutatás szabályait követve készült. Ennek a módszernek -- bár terebélyesedő a magyar nyelvű szakirodalma is --  nálunk még nincsenek eredményei. Soha jobb, visszhangosabb reklámot egy új tudományos módszernek, mint a Bottoni-írás, megérdemli a társadalomkutatók figyelmét is. (K. Horváth Zsolt az 1989 utáni múltértelmezések versengéséről írva megjegyzi, hogy a mikrotörténet-írásnak még nagyon sok mondanivalója lesz a szocializmus korszakáról).

Hozzászólásomban néhány korrekciós lehetőséget vetek fel a tanulmány kapcsán és egy-két kritikai megjegyzést teszek a végkövetkeztetésre vonatkozóan.

Mielőtt tovább mennék pontosítani szeretnék egy dolgot, amit a vitatkozók kezdték szem elől téveszteni: Bottoni tanulmánya nem az írók műveit értékeli, nem kér számon semmit. Romániai magyar értelmiségi csoportok hatalomhoz való viszonyát elemzi, egy konkrét, térben és időben behatárolt eset kapcsán. Ezt a példázatot igyekszik felépíteni, a lehető legaprólékosabban rekonstruálva az esemény végkifejletéhez vezető társadalomtörténeti, irodalompolitikai, stb. tényezőket, hogy megértse és megértesse az akkori cselekvők stratégiáit, viszonyulásait. A hatalom-társadalom viszonyt reprezentáló eset elemzéséről van szó, a társadalomtörténet által az egyik legsötétebb sztálinista korszakként értékelt időszakban. (E korszak történetében járatlan olvasót ne tévessze meg hogy a történet idején  Sztálin már rég halott: a hatalma megtartásában, megszilárdításában tanításait követő román pártvezetés ekkor, 1958-59-ben indult az utolsó rohamra a társadalom leigázásában).

Mielőtt sort kerítenénk a Földes-ügy Bottoni féle változatának kiegészítésére egy ­--  a vitában felvetett kérdésekhez kapcsolódó -- rövid kitérőt kell tennünk.


A megszakított hallgatásról

Kántor Lajos hozzászólásában (A megszakított csendről. A Hét 2005. márc.3.). kifejti, hogy már a kilencvenes évek elejétől elkezdődött a romániai magyar irodalom egyes ismert-elismert szerzőinek és műveinek számonkérése, azaz a csend nem most szakadt meg. A számonkérésben Kántor szerint "voltak később is ilyen-olyan folytatás- és újrakezdés-kísérletek a szigorúbb kritikára, aminek pedig nagyobb visszhangja támadt, az a Szabó Gyula könyve volt, a Képek a kutyaszorítóból". Úgy gondolom ennyire azért nem kellene elmaszatolni az elmúlt másfél évtized törekvések a reális társadalomtörténeti önismeretre címszó alá csoportosítható akcióit. Nem ismerem hol, melyik folyóiratunk, lapunk hasábjain volt "nagyobb visszhangja" Szabó Gyula idézett regényfolyamának (kérem aki tud róla értesítsen, társadalomtörténeti szempontú elemzést írok róla), jó lett volna széleskörű vita, talán most nem szomorkodnánk azon (mert ilyen hangok is vannak), hogy Sztálin erdélyi magyar gyermekeinek ezt a tanulságos történetét nem a hazai történészek bocsátották közvitára. Szabó Gyula regényfolyamáról többnyire inkább a suttogó propaganda szólt (gondolom ez társadalomszerkezetünket vertikálisan átfogó suttogás volt, például tanúja voltam amikor a bolti eladók mutatták meg a kedves értelmiségi vásárlónak, hol is van a könyvben az a bizonyos kényes ügy), tudtommal Láng Zsolt írt róla elismerően a Krónikában (elfogadok minden további kiegészítést).

Kántor szerint a diktatúra életben lévő tanúi bizonyíthatják, hogy "a múlt sokkal bonyolultabb" mint azt a fiatal nemzedék véli. Úgy gondolja, hogy "a kor érdemi megismeréséhez a történelemtudomány, az irodalomtörténet-írás további, jóval érdemibb kutatással, a részletek megismertetésével, sok szembesítéssel és majdani összegezéssel járulhat hozzá". Úgy vélem a múlt sokkal kevésbé volna bonyolult ma, ha az elmúlt másfél évtizedben a nyilvánosság olyan fórumain mint például a Kántor Lajos főszerkesztésében megjelenő Korunkban esetleg hatékonyabban ösztönözték volna a történelemtudomány érdemi hozzájárulását a közelmúlt feltárásának folyamatához. Ilyen beállítódást azonban az elvártnál jóval kisebb mértékben tapasztaltunk. Két évvel ezelőtt, a Korunk sztálinizmus számáról írt bírálatomban kifejtettem ebbéli elégedetlenségemet (mellékesen jegyzem meg, hogy a kéziratot egy hazai magyar napilap válaszra se méltatta, végül a budapesti REGIO 2002/3-as számában jelent meg). Engedjenek meg e helyen egy rövid visszapillantást, mert akkori mondanivalóm "ide" is szól: "A Korunk 2003. februári száma összeállítást közöl -- Sztálin halálának ötvenedik évfordulója apropóján -- a romániai sztálinizmus korszakáról. A folyóirat igen szűk látószögből, felületesen közelít ehhez az izgalmas, következményeiben az ország mai társadalmi berendezkedésére is jelentős hatással bíró történeti korszakhoz… A román és magyar társadalomkutatók, történészek 1990 utáni eredményei felől nézve hosszú hiánylistát állíthatnánk össze azokról a szempontokról, kérdésekről, tematikákról amelyeknek helye lehetett volna egy olyan kiadványban, amelynek a történeti önismeretünk gyarapítása is célja, legalábbis az eddigi évek súlypontos lapszámai alapján ezt joggal gondolhatjuk… Nemcsak a parasztságnak, mint magántulajdonon alapuló, ebből következően bizonyos autonómiával rendelkező és a politikai célok érdekében nehezen mozgósítható társadalmi osztály felszámolásának folyamatát nem követhetjük még érintőlegesen sem, más társadalmi csoportokat -- kisiparosokat, értelmiségieket, politikai üldözötteket -- ért retorziókról, a társadalmi diszkrimináció változatos formáiról (vagyonelkobzások, nyugdíjelvonások, munkahelyi és iskolai diszkrimináció) sem tudósít a Korunk sztálinizmus száma. Bár a sztálinizmus a Román Népköztársaságban is importált társadalomirányítási modell volt, a megvalósuló elnyomó gépezet bürokratikus felépítménye, ideológiai terrorja romániai, s minket közelebbről érintően, a magyar többségű vidékeken magyar cselekvőkkel történt: magyar pártaktivisták, bürokraták, értelmiségiek, munkások, szegényparasztok és más társadalmi szereplők aktív részvételével valósulhatott meg. Jó néhányan élnek még a sztálinista korszakban közéleti, politikai szerepet vállalók, vagy az értelmiségi pályán akkor indulók közül. Ez utóbbiakból igen kevesek azok, akik életútjuk e szakaszáról számvetést, memoárt tettek az asztalra. Pedig igen hasznos volna a romániai magyarság reális önismerete szempontjából a korszakra vonatkozó emlékezetanyag gyarapodása: nem az ítélkezés, hanem a közelmúltunk megértésének céljából. Talán érthetővé lehetne tenni az újabb nemzedékek előtt, hogy miféle függőségi viszonyok, korlátozások, diszkriminációk, vagy ambíciók és életérzések működtek a társadalmi mikrovilágok szintjén, amikor olyan furcsaságok történhettek meg, hogy a földműves apa kitagadta a kollektivizálás mellett agitáló IMSz-tag fiát, vagy amikor parasztok tízezreit hurcolták börtönbe, kényszermunkára az állami erőszakszervezetek segédletével, miközben az írók szelíd, kékszemű milicistákról, tolvajkodó papokról, álnok kulákokról írtak (volt novellista aki "főkulák"-ká nyilvánította a római pápát)… Nemrég egy magyarországi -- az erdélyi viszonyainkat alaposan ismerő -- történész a jelenkortörténet kapcsán a romániai magyarság önismereti analfabetizmusát emlegette. Nem ez az a hely, ahol részleteiben kifejthető lehetne, miért adhatunk igazat neki. Sajnos a közelmúltunk eseményeire, folyamataira boruló homály oszlatásához a Korunk ez alkalommal -- véleményem szerint --  nem sokban járult hozzá". 

Hát bizony! Nem kezelhetjük mellékesen, hogy a  most megszakított csendnek ilyen hallgatásba burkolózó intézményes környezete is volt az elmúlt években. De úgy tűnik nem voltak meg a kibeszélésnek a személyi, erkölcsi feltételei sem. Ez nemcsak nálunk, máshol is probléma, nem jeleskedik a kommunista múlttal való elszámolással a magyarországi értelmiség sem. Gyáni Gábor történész szerint a szembenézés halogatásának alapvető oka az, hogy "az ember nem képes egészséges, ép identitást felépíteni úgy, hogy tudja. Az általa vallott ideológia nevében valamikor tömegeket öltek meg… meggyőződésem, hogy a szilárd identitáshoz a valódi, az átélt bűntudaton keresztül vezet az út, amelyet követnie kell az önkéntes vezeklésnek. Így lehet csupán eljutni a megtisztuláshoz". Az ötvenes évekre emlékező erdélyi értelmiségiek közül is keveseknek volt/van bátorsága leírni, amit Szabó Gyula megtett a fentebb hivatkozott regényfolyamban: "színlelés, hamisság, álság, hazugság töltötte be az életet, sokszor tapsoltunk annak, amit szívünk mélyén gyűlöltünk, s lett általános társadalmi vétek a morálvesztés, odáig menően, hogy sok hatalomvágyó és törtető éppen a morálvesztés hágcsóján érvényesülhetett és boldogulhatott". (Szabó Gyula i.m.II.438.) Pedig elképzelhető lehetne egy racionális diskurzus olyan felek között akik elszámoltak a saját múltjukkal -- mondja Gyáni a magyarországi viszonyokra. Nálunk is jó lenne a higgadt párbeszéd, de amint a vita eddigi fordulatai jelzik erre nem sok esély van, nemcsak nemzedékek közötti, nemzedékeken belüli hiszterizálódást is kiváltott a Földes-ügy tálalása. Stefano Bottoni helyesen érzékeli, hogy az "ügy résztvevőit még mindig összetartja egyfajta képzeletbeli kötelék, ami ha nem is titoktartásra, de (fél)magyarázatokra készteti őket". (Krónika 2005 márc. 18-20). Ez a kötelék nem képzeletbeli, nagyon is valóságos, van aki halála utánra vállalt nyilvánosságot az ügyben és vélhetően sokan viszik sírba kellemetlen, felejtésre ítélt emlékeiket az ötvenes évekről. Nemcsak az írók, mások is. De egy ilyen fontos társadalomtörténeti korszakot nem lehet amnéziába fojtani. Jónéhány eseményt, magatartásformákról szóló híradást feltártak már a jelenkortörténészek és a kutatások folytatódnak. Az elmúlt másfél évtizedben elsősorban a kommunista rendszer áldozatai, a kitaszítottak, meghurcoltak emlékeztek felszabadultan: volt kulákok, munkaszolgálatosok, származásuk miatt osztályidegenként megbélyegzettek emlékezései jelentek meg, igen fontos személyes dokumentumok születtek az ötvenes évek borzalmairól.

Az értelmiségi csoportok közül az írók hagyták a legtöbb értelmezhető, vizsgálható nyomot -- társadalomkutatók szerencséjére (s talán az írók egy részének szerencsétlenségére) -- az ötvenes évek társadalmi viszonyairól. Az írók közül sokan nem csak terjesztették, gyártották is a hatalmat legitimáló ideológiát, akár tevőlegesen is támogatva a zsarnoki hatalmat, amikor az író maga is részt vett az aktivistákkal a kollektívszervező agitációs csoportban, tervfeladatként politizált, vagy éber káderként írótársai pártvonaltól eltérő művei fölött szellemi rendőrként őrködött. És a  hatalom favorizálta, nagylelkű pártfogásban részesítette a hozzá lojális írót. Hosszú alkotási szabadság, alkotóházi üdülés, más foglalkozási csoportokéhoz viszonyítva magas fizetés, külföldi út dukált a hatalomközeli íróknak és -- a társadalom többségének akkori szegényes állapotai felől nézve -- igen gazdagon díjazták is, ha írásaiban kellő mértékben jelen volt a szocialista eszmeiség és az éber pártosság. Az újabb dokumentum-gyűjteményekből is kezd körvonalazódni amit a kortársak tudtak -- és a még élők is tudnak --, hogy voltak túllihegők, megvásároltak, voltak akiket elhallgattattak vagy megfélemlítettek, és voltak akik az alkotás szabadságát igen keskeny korlátok közé szorító irodalompolitikai légkörben nap mint nap a lehetetlen határait feszegették. Ezek a magatartásváltozatok azonban ma nem mint személyi kérdések, hanem mint a hatalom-társadalom viszonyban értelmezhető magatartás- és viszonyulás-változatok kerülnek -- kellene kerüljenek -- az utókor megértésre és nem ítélkezésre beállított mérlegére.

Garai László a bolsevik lelkületet (is) kutató szociálpszichológus írja: "meggyőződésem, hogy ha már a XX. század azzal a nem laboratóriumi kísérlettel telt el, amelynek mindannyian nyulai és asszisztensei is voltunk egyszerre, akkor a kísérleti nyulaknak és kísérleti asszisztenseknek a társadalomtudományokban hosszú ideig nem lehet fontosabb dolga, mint hogy e kísérlet útján szerzett tapasztalati adatokat feldolgozza". QUO VADIS TOVARIS. A modernizáció útjáról s a rajta vándorló emberről. Scientia Humana, Budapest 1995. I.174. Valószínű ezen az állásponton vannak a közelmúlt történetével kitartóan foglalkozó jelenkorkutatók is


A jelenkorkutatás nehézségei

Stefano Bottoni tanulmányára -- mint várható volt --  első körben nem a szaktudományos mezőny reagált konszenzuskereső értelmezésekkel próbálkozva, hanem a közéleti, irodalmi mezőben vetett fénycsóvát a közel ötven évvel ezelőtti történet. Így volna ez akkor is ha a tanulmány tökéletesre csiszolt konstrukcióként jelent volna meg és a hozzászólók nem akadhattak volna bele némi fogalmazási és hivatkozási pontatlanságba (is). Nyilvánvaló, hogy elsősorban azért nem maradhatott meg csak a szaktudományos mezőnyben a téma, mert vannak közismert túlélők, akik egykori döntéseikkel, cselekvéseikkel hatással voltak a tárgyalt esemény lefolyására. De létezik egy évek óta kielégítetlen társadalmi elvárás ami a Földes-ügyet kiemeli a történészi érdeklődés keretéből: a közelmúlt -- eddig fel nem dolgozott -- morális tisztázásának igénye.

A túlélő érintettek viszonyulásai Stefano Bottoni tanulmányának tartalmi részéhez jól megvilágítják a mindenkori jelenkorkutatás nehézségét. Elsősorban -- amint ezt az ügyben érintettek megszólalásai is jelzik --  a dokumentumok hitelességének problémája merül fel. A történész a közelmúlt történetének megalkotásában legkevesebb kétféle tanúbizonyságot használhat, pontosabban köteles használni, ha a választott téma legvalószínűbb történetét akarja felépíteni. A levéltárakban és más gyűjtőhelyeken elraktározott írott forrásokat kutatja és a vizsgált esemény szereplőinek, túlélőinek (önkéntes indíttatásból vagy felkérésre született) személyes dokumentumait értelmezi: szóbeli megnyilatkozásokat, naplókat, memoárokat. A kutatás folyamatában a történész a vizsgált eseményre vonatkozóan az írott dokumentumokban ellentmondásos információkkal is találkozhat (sőt bizonyosan találkozik), ennél is gyakoribb, hogy a különnemű -- személyes és történeti ­-- források ellentmondhatnak egymásnak. A dolog még bonyolultabb amikor -- mint ebben a vitában is látható --, maguk a túlélők is egymásnak ellentmondóan emlékeznek a felidézett eseményekre: például a Bottoni felhasználta interjúban Tóth Sándor úgy emlékszik, hogy Sütő András Borbereken találkozott Pándi Pállal, a tanulmányban e tényként kezelt mozzanattal ellentétben Sütő András nem emlékszik erre a találkozásra. Hogyan értelmezhetők az egymásnak ellentmondó személyes dokumentumok? Hazudnak a túlélő emlékezők? Nem erről van szó.


Emlékezés és identitás

A történészeket élénken foglalkoztatta a megbízhatatlan emlékezetműködés magyarázata, segítségül a pszichológusokhoz fordultak. Gyáni Gábor például Frederic C. Bartlett angol pszichológushoz, aki kifejti, hogy az emlék nem pontos mása, nem hű lenyomata a velünk történt eseményeknek vagy a bennünk valamikor lejátszódott lelki folyamatoknak: "A felidézéssel kapcsolatban a leginkább visszatérő problémák mind arra vonatkoznak, hogy hogyan használjuk fel a múltbeli tapasztalatot és a múltban adott reakciónkat, mikor visszaemlékszünk valamire" Gyáni Gábor 130  A cambridge-i pszichológus arra a meggyőződésre jutott, hogy meg kell szabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy a memória a szó szoros értelmében megismétlő vagy retrospektív jellegű. Szerinte az emlékezés sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint puszta reprodukció.  130 old. További fontos megállapításai, hogy e konstrukciók egy része a valóságos tényekhez viszonyítva torzított vagy hibás és "a személyes érintettség döntő módon hat arra, mit észlelünk és arra is, hogyan emlékezünk" 131 Szintén a bartlett-i hagyomány alapján Pataki Ferenc pszichológus azt a következtetést vonja le, hogy "az emlékezet nem passzív lenyomatokat őriz, hanem az egyén éppen adott helyzetének megfelelően szerkeszt és értelmez vagyis válogat és új jelentés-hangsúlyokat alakít ki. Valójában emlékezetében "újraírja az élettörténet korábbi szakaszait vagy akár annak egészét, új koherenciát igyekezvén létrehozni"  Pataki Ferenc Élettörténet és identitás (Új törekvések az én-pszichológiában) In: Pszichológia 1995. 15. 405-- 434. 411.

Az én-identitás koherenciája a kiegyensúlyozott személyiség alapvető feltétele. Pataki Ferenc szerint "azokban a régiókban, ahol gyors és gyökeres -- sok tekintetben váratlan -- rendszerváltozások zajlottak le az egyéni élettörténeteket éles törések és szakadások szabdalják szét. Az egyén újra és újra arra kényszerül, hogy újraértelmezze és új jelentéshangsúlyokkal lássa el tulajdon életrajzát, újra és újra rekonstruálja, és így az új viszonyokhoz alkalmazza korábbi életútját" Pataki i.m.:408 old. Miért kényszerül ilyen helyzetekben a személy újraértelmezésekre? Mert a személyes életút, életpálya az egyén jelenlegi helyzetének megítélésében döntő fontosságú "így annak aki a Nagy Társadalmi Játszmában benn akart maradni, olyan múltat kellett létrehoznia, mely beépíthetőnek tűnt a társadalom kollektív történelmébe, következésképpen és a szó szoros értelmében ki kellett közösítenie múltja inadekvát elemeit"-- mondja K. Horváth Zsolt (kiemelés tőlünk -- O. S.). Önarcképcsarnok. A személyes emlékezés mint történeti probléma. In: A történész szerszámosládája. Szerkesztette: Szekeres András. L'Harmattan. Atelier Füzetek. Budapest, 2002. 81-102. 93.

Ezeket az újraértelmezéseket, az "inadekvát elemek" kiszűrését, például egy publikációs jegyzékből, vagy a hagyományos intézményekhez (például az egyházhoz ) való viszonyok újradefiniálását mi romániai magyarok is társadalmi méretekben tapasztalhatjuk 1990 óta.

Röviden ennyit arról, hogy miképpen eshet meg, hogy bizonyos, valamikor megtörtént események résztvevői később miért emlékezhetnek másképp, miért "tudják jobban" más résztvevőknél mi is történt valójában ott és akkor.

De az írott források is szolgálhatnak hamis adatokkal, ha abból a történetíró perspektívából használjuk, hogy az igazságot akarjuk kideríteni. Nem térek ki a levéltári dokumentumok hitelességének problémáira helyen, annyi bizonyos, hogy az irat keletkezési kontextusának ismerete és értelmezése igen fontos a kutató munkájában, különösen a közelmúlt történetének vonatkozásában, mivel mint ismert, az irattermelés döntően hatalmi intézményekben zajlott. Például Bodor Pál Földes-ügyre vonatkozó közlésében egy igen fontos információ van: az áldozati szerepre talán már elkészült Földes Bodort rábeszélte, az általa "jóformán lediktált" szöveg felolvasására a kizáró gyűlésen: "Köztudomású volt, hogy lelkes támogatója a fiatal tehetségeknek, ezért ötölte ki, hogy szövegemben azzal támadjam, hogy elhanyagolja a fiatalokat. Két oka volt erre: hogy jelezze, ilyen átlátszó és alaptalan az egész ellene fordított akció -- másrészt, hogy ne rúgják ki mindazokat, akik közel állanak hozzá." (A Hét 2005. febr.24.) A kutató, aki a puszta szöveggel szembesül, nincs honnan tudja az ehhez hasonló háttérmozzanatokat, pedig ezek igen fontosak ha például a kritika-önkritika, önbírálat sztálinista szertartásának legvalószínűbb történetét akarjuk megérteni és esetleg megkonstruálni.

A történetírás szerepéről ma már egyre szélesedő körben elfogadott álláspont, hogy a múlt feltárásában nincsenek abszolút igazságok, a múltról szóló konstrukciók vannak, történészek és túlélők konstrukciói, amelyek versenghetnek egymással, korrigálhatják egymást. A múlttal foglalkozó kutatók dolga, hogy a legvalószínűbb történetek megkonstruálására törekedjenek, ez a törekvés újabb és újabb értelmezéseket igényel.

Ez utóbbi illusztrálására a Földes-ügynek egy, eddig homályban maradt vonatkozását tárgyaljuk, ami talán közelebb vihet a vizsgált esemény legvalószínűbb történetéhez.


Egy elhanyagolt tanúságtevő és érintettsége a Földes-ügyben: Szabó Gyula

 A mikrotörténeti módszer sajátossága, hogy igen szélesre tárja a vizsgált esemény rekonstrukciójába bevonható források körét (pl. irodalmi alkotások is bevonhatók). Úgy vélem a tanulmányban bemutatott esemény pontosabb rekonstruálásához a Földes-ügyben eddig megszólalók mellett tanúságtevőként Szabó Gyulát (1930-2004 december 21.) is meg kell szólaltatnunk (az elhalálozás időpontja itt azért nem mellékes, mert az íróról két hónappal elhunyta után e lap hasábjain "nyilatkozott" az egyik túlélő. Olvassa, értelmezze ki-ki saját értékrendje szerint).

Szabó Gyula 1993 novembere és 1998 júniusa között írta a Képek a Kutyaszorítóból regényfolyamot, ennek második kötetében tárgyalja a Földes-ügyet (de visszatér rá a IV. kötet 353-354 lapjain is ). Bár Bottoni megemlíti, hogy ismerte a regényt, az esemény felépítésében és értelmezésében nem hivatkozik egyetlen mondatára sem -- tehát Sütő Andrásnak arra a felvetésére, hogy Szabó Gyula most  "lám, most Bottoni urat is félrevezeti" semmi nem utal a tanulmányban. (Mellesleg egy filológiai apróság is előbbi állításunkat bizonyítja: Bottoni nem is hivatkozik pontosan Földes-üggyel kapcsolatos adalékokra a regényben, ugyanis az író már a II. kötet 73. oldalától, és nem a 175-től, ahogyan Bottoni és Kuszálik Péter is jelzi) kezd részleteket közölni olyan pártgyűlések jegyzőkönyveiből, amelyeken Földes László bírálata elkezdődött. Időben ekkor még 1958. július 10-én vagyunk, tehát jóval a vásárhelyi írók fellépése előtt!

 Mielőtt rátérnék a Földes-ügy Szabó Gyula regényéből összeálló forgatókönyvének rövid bemutatására két dolgot kell röviden érintenem: Szabó Gyula érintettségét a Földes-ügyben és rekonstrukciójának hitelességét. Hangsúlyozom, nem a használt dokumentumok hitelességéről a rekonstrukció hitelességéről van szó. Ha jól értem Sütő András hozzászólásából, Szabó Gyula Földes-üggyel kapcsolatos közléseit "személyes gyűlölködésben fogant gátlástalan hamisítás"-nak minősíti (A Hét 2005. febr.24. 3 old.).

Szabó Gyula -- mint Bottoni is említi  -- a Földes támogatta fiatalok köréhez tartozott, Utunk szerkesztőként a történet idején Földes beosztottja is volt. A rendszerhez kritikusan viszonyuló írók támogatása a Földest támadók egyik fontos harci eszköze volt. A Földes leváltását követő napokban jelent meg Gondos atyafiság második kötete. A könyvet a pártos kritika eszmeileg elhibázott műnek minősítette. A Földest kizáró gyűlésen Szabó Gyula regénye is harci eszközként forgott a támadók kezében, narodnyiknak, 56-os szelleműnek, stb. minősítve és Földest tették felelőssé, hogy ilyen pártellenes munka megjelenhetett. A Gondos atyafisággal is támadók közül sorrendben Asztalos István volt az első: "A II. kötetet elolvastam, nem akartam hinni, hogy hogyan jelenhetett meg ilyen súlyos politikai hibával. Nem a könyvet akarom bírálni hanem Földest, akinek nagy része van abban, hogy így jelent meg ez a könyv, mert elolvastam a véleményezést…" (Szabó i.m.:164)  Asztalos után Hajdu (167), Sütő (183), és Nagy István (194) támadták Földest a Gondos atyafisággal is.

Nyilván a kor viszonyait aprólékosan rekonstruáló író munkájában fontos volt a Földes-ügyre vonatkozó ­ -- az utólag megismert jegyzőkönyvekből merített -- új ismeretek feldolgozása is. Természetesen a regényfolyamnak is több olvasati szintje lehetséges, alulírott például sehol sem találta benne a gyűlöletbeszédet, inkább valami kesernyés iróniával meséli el az író a szóban forgó történetet.

Ami rekonstrukció hitelességét illeti, ennek megkérdőjelezéséhez Szabó Gyula munkamódszeréről két adalékot említek.

1.      A Képek a Kutyaszorítóból hasonló módszerrel készült alkotás, mint A sátán labdái regényfolyam. Manapság van olyan magyarországi egyetemi tanszék, ahol az erdélyi fejedelemkor tanulmányozásához a diákoknak Szabó Gyula e munkáját bibliográfiai tételként ajánlják.

2.      A Szabó Gyulától búcsúzó Szilágyi István a következőket írja: "Élt hetvennégy évet és száz napot. E pontosság itt most valamiféle tisztelgés próbál lenni az Ő páratlan tényekhez való ragaszkodása előtt". (Helikon 2005. 2. jan.25.).

Az erdélyi irodalomban csak némely művek olvasásának szintjén vagyok járatos. E hiányos tapasztalat alapján úgy vélem, az idézett sorokban hiteles alkotó szólt hiteles alkotóról. Szabó Gyula páratlan tényekhez való ragaszkodását úgy gondolom több ezernyi adalékkal lehetne bizonyítani, erre itt most nincs tér, de fölösleges is annak aki objektíven próbál közeledni. Az író munkáihoz. Úgy gondolom, hogy a Földes-ügyről idézett jegyzőkönyv-részleteket filológiai pontossággal idézte.

Sütő András megjegyzése, miszerint Szabó Gyula munkájában a Földest a pártból kizáró gyűlésről "az egység érdekében meghamisított fél évszázados jegyzőkönyvre támaszkodik" (kiemelés az eredetiben, A Hét 2005. febr. 24.) felveti a dokumentumok hitelességének kérdését. Nyilván a társadalomtörténeti kutatás mai módszertanában és szemléletében hitelesség szempontjából az írott és személyes dokumentum egyformán lehet "gyanús", tehát mérlegelést érdemel a kérdés. Ebben a konkrét esetben megint egy apró mozzanatról tájékoztathatnának a korszak tanúi: kik, hogyan, mikor készítették egy alapszervezeti gyűlés jegyzőkönyvét? Ott helyben, vagy utólag a gyűlésen készült gyorsiratok alapján?  A szóban forgó jegyzőkönyv  --  Szabó Gyulától tudható --  49 oldal gépirat. Az író az idézett részleteket az ékezethibás gépelt szöveg eredeti formájában közli. Úgy sejthető, hogy a gyűlésen kézzel írt jegyzőkönyvet később gépelték le. Hogy hamisítvány lenne -- esetleg részleteiben -- ez a jegyzőkönyv, az bizonyításra vár. Ami minket illet elvetjük ezt a lehetőséget: a szövegben használt nyelvi klisékből, a felszólalók nyelvhasználatából egy felületes szemantikai elemzéssel is kimutatható és azonosítható a személyek egyéni stílusa, attitűdje. Jól érzékelhető a fiatalok (Huszár, Bodor) és idősek (Nagy, Kovács, Asztalos, ) eltérő gondolkodásmódja, a párttal szembeni elkötelezettségek változatai, a gyűlés drámai hangulata, a beszélők idegállapota (például a megtört Földes utolsó összefüggéstelen hozzászólásában).


Pótlások a Földes-ügy forgatókönyvéhez Szabó Gyula nyomán

A pontosabb -- esetleg további adatok alapján kiteljesedő -- esetrekonstrukció nem csak azért fontos, mert a szereplők (köztük a túlélők) magatartását az ügy folyamatában némiképp más megvilágításba helyezi. Egy teljesebb, akár másodelemzésre is alkalmas, részletesen kidolgozott esetrekonstrukció új szempontú vizsgálatával elemezhető lenne a sztálini atmoszféra néhány alapvonása: a fantomizálás, a szüntelen gyanakvás, a rettegés légkörének fenntartása, a párt-fétis, az osztályerkölcsre hivatkozó pártmorál, az ideológiai hatóság működése, a kritika-önkritika szertartásának ördögi találmánya, "amely arra szolgált, hogy az egyéniséget darabokra törje, majd a kívánt formában újra összerakja" (Litván György: Mi kommunisták különös emberek vagyunk… A sztálinizmus lélektana. Századvég. 6-7. Budapest, 1988. 150-160.  15.)

1958 nyarán támadás indult a kolozsvári magyar és román irodalmi lapok, folyóiratok ellen. Az Írószövetség kolozsvári fiókjának alapszervezeti gyűlésén a büró jelentésben (július 10) kemény bírálatban részesítik a Steaua lapot (elvtelenség, valóságtól való menekülés), a Tribunát szintén. Ezután következett az Utunk ahol a "szerkesztőség munkájában észlelt hibák és hiányosságok nagy mértékben Földes László elvtárs bizonyos helytelen nézeteinek, engedékenységének és a munka sokszor elégtelen megszervezésének tulajdoníthatók. A legnagyobb bajt az okozta, hogy Földes László elvtárs nem tett elegendő erőfeszítést annak érdekében, hogy minél több kommunista iró bevonásával a lapot megtöltsék szocialista-realista novellák, versek, hangadó, irányadó, lelkesitő és harcra mozgósitó publicisztikai cikkek, riportok, karcolatok" (Szabó: im.II.73-74). Továbbá élesen bírálták a Korunkot is, egy Tordai Zádor-cikk miatt. (uo.:74)

Másnap a bürójelentés vitája következett, ahol Földest Asztalos István és Busecan Teofil (főszerkesztő helyettes a Steauatól?) mérsékelten bírálta, ez utóbbi dicsérte is. Földes önbírálatot tartott és saját tévedéseit elemezte (liberalizmus, a XX: kongresszus, 1956 hatása) Tompa István, a tartományi pártbizottság titkára szerint a gyűlés az eszmei offenzíva jelentős állomása volt… Földes az önbírálattal ma ment az a legtovább (uo.:86.)

A következő Földesre vonatkozó dokumentum az 1958 aug. 8-i alapszervezeti ülés jegyzőkönyve, ekkor Földes Lászlót, Gáll Ernőt és Horváth Istvánt, "megrovás utolsó figyelmeztetéssel" szankcionálták. Tompa István úgy vélte: "Földes magatartását egészen e legutóbbi időkig az jellemzi, hogy alapvető irodalompolitikai, esztétikai, söt majdnem politikai kérdésekben nem a párt, hanem idegen, anarchista álláspontot képviselt…" Szilágyi András és Huszár Sándor túl erősnek tartották a szankciót. Hornyák József is védte Földest és az Igaz Szóval való versengésről beszélt. Földes nem tartotta helyesnek, hogy egyforma szankciót kaptak. Nagy István  felvetette az Igaz Szó és az Utunk viszonyának kérdését: "Vannak akik kijelentették, hogy az Igaz Szoba nem irnak, mert Hajdu Gyözö ott a föszerkesztö. Ez nem kommunista magatartás" (uo.102).

Tehát amikor a vásárhelyi írók a pártot "értesítették" Földes hibáiról, ő akkor már szankcionált volt.

A kutatás további kérdése lehet, hogy az augusztus 8-i megrovás és  Földes szeptember 4-i leváltása között milyen események történtek a Kolozsvár tartományi pártbizottságban. Elképzelhető, hogy Földes leváltásáról a döntés már az augusztus végén a Központi Bizottsághoz küldött vásárhelyi feljelentések beérkezése előtt megtörténhetett. Annyira operatív volt a pártbürokrácia, hogy az augusztus 29-én Vásárhelyről postázott feljelentéseket már szeptember 4-én Földes leváltása követte? További levéltári kutatások tisztázhatják ezeket a kérdéseket. Ha kiderülne, hogy nem a vásárhelyi feljelentések nyomán váltották le Földest, hanem abban a bizonyos cukrászdában fülelő belügyér feljelentése nyomán, akkor a vásárhelyiek számláján az 1959. január 7-i kolozsvári párt-alapszervezeti gyűlésen játszott szerep marad. Pontosabban a Földest kizáró bürógyűlésre készített jelentés új, "a vásárhelyi elvtársak" szolgáltatta adatai, mert ezekre több felszólaló is hivatkozott és a jelentés szövegében is történtek utalások.

A társadalomtörténésznek minden apró adatmorzsát, lehetséges stratégiát mérlegelnie kell.

Tehát egyik értelmezés variáns így szól: fogadjuk el, hogy a vásárhelyiek -- mivel Földes a Bottoni által hibás lépésként értékelt cikkekben megtámadta -- védekező stratégiaként megírták Földesről a maguk "értesítését" a pártnak. Napokkal azután Földest leváltották. Egyelőre nincs közölt adat arra, hogy a két esemény között összefüggés volna, amint ezt Bottoni sejteti. Ugyanolyan eséllyel lehet a pártszankció következménye is a leváltás, a feltételezett cukrászdai feljelentés és az írók feljelentésének következménye is.

Ez utóbbit a Szabó Gyula közléseire alapozva nem tartom valószínűnek ugyanis eltelik közel négy hónap, a Földes-ügyben talán nem történik semmi, talán igen, egyelőre nem tudjuk. A kolozsvári írószövetségi fiókszervezetben ez idő alatt is sor került gyűlésekre például október elején olyan fontos elemző gyűlésre is mint az alapszervezeti büró egyéves munkájáról készült jelentés, de ennek jegyzőkönyvében nem esik szó a Földesről.

Egy apró adalékunk van amiből sejthető, hogy Földes ekkor az Utunk éléről eltávolított szerkesztőként még nem teljesen diszkreditált ember. Szabó Gyulát 1958 október 31-én vették fel a pártba (négy év tagjelöltség után!). A szervezeti szabályzat értelmében ehhez négy ajánlásra volt szükség olyan régi párttagoktól akik ismerik a tagjelöltet, együtt dolgoztak vele és ajánlásukért felelősséggel tartoznak a pártnak (Szabó i.m.:II.135 old.) Szabó Gyula egyik ajánlója Földes László volt. Továbbá az író így emlékezett Földes leváltása és kizárása közötti időszakra: "November végén, amikor utoljára együtt ültünk az alapszervezeti gyűlésben a "terepjárás napirendje" mellett, úgy látszott, hogy a Földes-ügy nyugvópontra jutott  kolozsvári irodalmi-politikai életben: egyrészt a Földest elítélő és szankcionáló hosszú gyűlésezések, másrészt Földes hosszú cikkezései a nyilvánosan deklarált önkritikával és hűségnyilvánítással -- amik végül az Utunktól való eltávolításhoz s általában az irodalmi élettől való elszigeteléshez vezettek -- minden jel szerint kielégítették a legfelső pártvezetést annyira, hogy immár három hónapja nem zaklatták a romániai ideológiai-politikai élet legveszedelmesebb elhajlójának ítélt irodalomkritikust és irodalomszervezőt. És ekkor egyszerre előállt az a fordulat, hogy a marosvásárhelyi írók egy csoportja olyan feljelentést tett a Központi Bizottságnál, amely 1956 első feléig, az írókongresszus előtti időszakig visszamenően feltárta Földes pártellenes tevékenységét". (Szabó i.m.:161). [kiemelés tőlünk -- O. S.]

 Ez a fordulat tehát az eddigi adatok szerint csak 1958 decemberében állt elő, a kizáró gyűlést először december 24-re tervezték, de valami ok miatt elhalasztották.  (u.o.:155)

Tehát a kutatás egyik további kérdése lehet, hogy miért csak decemberre aktivizálódott a Kolozsvár tartományi pártszerveknél a Földes-ügy. Földest a pártból kizáró gyűlés 1959 január 7-én zajlott. Erre meghívást kaptak a vásárhelyi írók is. Hárman ott is voltak, Kovács György, Hajdú Győző és Sütő András, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint Földest felszólalásaikban is támadták. Az ügy súlyát jelzi, hogy ott volt a Központi Bizottság képviselője Pavel Ţugui és az Írószövetség titkára Mihai Beniuc is. 

Röviden ennyit tudunk hozzátenni Szabó Gyula nyomán a Földes-ügy forgatókönyvéhez. Még egy érdekes apró adalék: már a kizáró gyűlésen értelmezési zavarok merültek fel a vásárhelyi írók akcióját illetően. Pavel Ţugui is reflektált erre és meghatározta a helyes értelmezési keretet:


Néhány megjegyzés

 Stefano Bottoni az ambivalens diskurzus fogalmával értelmezi a Földes-ügy néhány szereplőjének viselkedését. Ezt a fogalmat Lőrincz D. József a nyolcvanas-kilencvenes évek erdélyi magyar közéleti retorikájának elemzésére dolgozta ki kitűnő könyvében. Az ambivalens diskurzus gyökerei többek szerint a sztálinista-neosztálinista időkbe nyúlnak vissza (csak éppen más fogalmakkal írták le). Több utalás van arra például a Szabó Gyula idézte jegyzőkönyvrészletekben, hogy az "áthallásos" irodalmi műveket a pártosság szellemében támadták. Azt gondolom a Földes-ügy szereplőinek viselkedésére termékenyebb lenne a sztálinizmus lélektanának néhány fentebb felsorolt fogalmát bevezetni. Gondolok itt Litván György fejtegetéseire a sztálinizmus lélektanáról, vagy a bolsevik típusú rendszerek politikai kultúráját, ezekben a rendszerekben cselekvő emberek attitűdjeit vizsgáló munkákra (pl. Oleg Kharkhordin: A szovjet ember. Világosság. XXXV. Évfolyam 1994.2.43-57). 

A másik megjegyzésem: nincs eléggé hangsúlyosan jelen a tanulmányban, hogy a Földes-ügy a Román Munkáspárt KV 1958. júniusi plenárisát követő terrorhullám, a neosztálinista hatalmi bekeményítés része. A XX. kongresszus utáni olvadásban helyét kereső, elbizonytalanodó román vezetés az 1957 novemberi moszkvai konferencia után 1958-ra megerősödve került ki az átmeneti bizonytalan állapotból, és ekkor új ostromra indult a társadalom ellen: kezdődött a kollektivizálásért folytatott végső csata, új iparosítási programot terveztek és élesedett az ideológiai csata. Feltételezem, ha a tanulmány a doktori disszertáció része, a korabeli politika viszonyok rajza bizonyosan részletesebben ott lesz mint ebben az esettanulmányban.

Végül egy meglepőnek tartható felvetés: ha bizonyos léptékmódosítással a Földes-ügyet az ugyanebben az időben a széles tömegeket sújtó terror perspektívájából nézzük -- az állam biztonsága elleni tevékenység vádjával 1958 decemberében 10 125 börtönbe zárt és 47 643 vizsgálati fogságban tartott személyt őriztek --  azt is mondhatjuk, hogy ebben a történetben két értelmiségi csoport jelentéktelen csetepatéjáról van szó. Nem került senki börtönbe, nem vertek véresre senkit az állambiztonság emberei, még csak kenyér nélkül sem maradt az áldozat. Ahhoz képest, hogy a kínok, megaláztatások milyen mélységeit tapasztalták meg más társadalmi kategóriák, ez egy ártatlan dolog volt. 

De a történetnek ez a szemlélete egy nagyon elhibázott perspektívaváltás volna. Litván György kifejti, hogy "a sztálinizmus hatalmi építményének az ideológia és az ehhez társuló pszichológia legalább olyan fontos tartozékai, mint az iszonyatos méretű fegyveres és bürokratikus gépezetek" (Litván i.m.:150). A Földes-ügy erre, a párt személytelen szentségét imádó, egyszerre alázatban és a hatalom szédületében, pontosabban a hatalomban való részesedés mámorában cselekvő, eltorzított lelkű szereplők viselkedésére, egy szóval a hatalom működésének legbensőbb technikáira nyít ablakot. A mikrotörténelemnek ama dinamikus társadalom-felfogása szerint, "amely elvont kategóriák helyébe a társadalmi szereplők interakcióinak vizsgálatát állítja, a saját racionalitásuk szerint cselekvő egyéneket, akik nemcsak az őket körülvevő világ folyamatos interpretálására, hanem annak megváltoztatására is képesek". (Szekeres András: Mikrotörténelem és általános történeti tudás. In:  Századvég 1999. Tél. 37.)

A mai történelemszemlélet szerint bárki bármit mond  egy bizonyos történeti korszakról az eredmény egy értelmezés, egy konstrukció. Legyen az illető korabeli társadalmi szereplő, vagy a történtekről csak dokumentumokból értesülő utókori kutató. E konstrukciók versenghetnek egymással, korrigálhatják egymást az utókor értelmezéseiben. Törekedhet mindenki -- kutató és túlélő egyforma joggal -- a saját legvalószínűbb történetének megalkotására. Nagy szerencséje volna a jelenkorkutatásnak ha begyűjthetné emlékezések, emlékiratok sokaságát. Azt gondolhatjuk, hogy az írók  -- munkájuk természeténél fogva -- a legtöbb értelmezhető tanúbizonyságot hagyták saját világlátásukról a sztálinizmus időszakában. E gondolatkörben helyes Gálfalvi Zsolt felvetése, hogy a kutató ne csak az irattárak anyagaival ismerkedjen, hanem "azoknak az írásaival akikről szól" (A Hét. 2005. febr. 24.). Csak az a probléma, hogy ha olvassuk az írók korabeli műveit ebből nem biztos, hogy megtudjuk: mit is gondoltak az írók valójában a kor társadalmi viszonyairól? Az meg legtöbb esetben biztos, hogy e művekben a korabeli valóság hétköznapi viszonyairól torz, hamis, ideologikus képet kapunk. Az okok ismertek, például egy frissiben kiadott dokumentum-gyűjteményben olvasható, hogy Asztalos István egy tartományi pártkonferencián 1954 októberében arról panaszkodott, hogy ő terepen soha nem hallotta, hogy a kulákok megmérgezték volna a gabonát, és már a harmadik novellában olvassa ezt a képtelenséget. (Andreea Andreescu, Lucian Nastasă, Varga Andrea:  Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiari din România (1945-1955). Centru de resurse pentru diversitate etnoculturală. Cluj, 2002.797.)

A korszak viszonyairól a feltárt dokumentumokból kiderül, hogy 1949-ben már a kollektivizálásnak ellenálló parasztokat végeztek ki (románok lakta vidékeken), 1952-re

80 000 parasztot börtönöztek be. Ezekről a drámákról, a kor hatalmi, politikai viszonyai között az irodalom természetesen nem tudósíthatott. (Szabó Gyula azt is nagy eredménynek tarthatta, hogy a sokat dicsért és támadott atyafiságban benne maradhatott, hogy a falu kommunistáival szembeszálló kulákokat "átképzésre" vitték, azaz néhány napra bezárták). A mi kérdésünk az lehet, hogy ezekből a tragédiákból mit tudhatott akkor a közember, és mit tudhatott a hatalomközelben lévő író?

Sok-sok kérdést fel lehetne és kellene tennünk a szóban forgó évek hatalmi, személyközi viszonyairól. Hátha akad a túlélők között partner a dialógusra? Megkérdezhetnők milyen volt agitátorokkal terepen járni? Ültek-e abban a bizonyos fekete autóban, amelyre mint a félelem szimbólumára, a sokfelé emlékeznek még ma is a hatalomnak kiszolgáltatottak közül. Milyen volt onnan kitekintve a világ? Nem tudható merre kanyarog majd a vita, ha egyáltalán folytatódik. De nem csak írók más értelmiségiek emlékezései is ugyanolyan fontosak. Voltak más értelmiségi csoportok akik jobban elrejthették mint az írók -- akkor is most is --, hogy a hatalom uszályába szegődtek.

Ennek a vitának a reális társadalomismeret szempontjából az lenne a leghasznosabb hozadéka, ha a korszak szereplői részletesen közölnék szóban vagy írásban saját emlékezet-változataikat. A sok szempontú kibeszélés lenne tehát a társadalomkutatás alapvető érdeke. Ami eddig történt a kibeszélés-változatok terén abban a kutatás számára egyelőre a szabó gyula-i modell látszik a leghasznosabbnak. Az író csak szükséghelyzetben hagyatkozott pusztán memóriájára: a legrészletesebb aprólékossággal, minden elérhető írott forrást, fényképet, családi levelet, jegyzőkönyvet, irodalmi szövegrészletet vendégszövegként felhasználva alkotta meg saját konstrukcióját.

Végül is az utókornak van / lesz meg az a kiváltsága, hogy a halmozódó hitelesnek vagy hiteltelennek minősített tanúbizonyságokból válogatva, megalkossa magának a saját változatát az ötvenes évek sokféle valóságáról: parasztok, munkások, írók, aktivisták, papok és tanítók, kollaboránsok és áldozatok világáról.