nyomtat

megoszt

Csalás a szavakban, avagy Földes László újratemetésének időszerűsége
Ablonczy László

Csalás a szavakban,avagy Földes László újratemetésének időszerűsége

A 20 éve elhunyt Harag György emlékének

"Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja el,
hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot,
amelyben még a vesztőhely is kisimulhat,
mint egy szeretett arc, amikor álomba hajol." (Pilinszky János)

Flekkenfalva! -- szokta volt mondani legyintve Kovács György, a kiváló színművész marosvásárhelyi perpatvarokról értesülvén. Legyintettem én is Kovács Györggyel e belterjes pártos hecckampány heteiben s hónapjaiban, de a habverés nem akar abbamaradni. Hiába derült ki, hogy romlott a tojás; szájak fehérednek és tollak vadulnak heti menetrendben. Tóth Imre emlékezett; lelke rajta, a műfaj engedi, hogy elfogultsága, szeretet-vagy gyűlölet együtthatója, időzavara, és elmeállapota szerint alakítsa évtizedeinek révülését. Ami bizonyos: Bolyai János ihletében Tóth Imre Párizsban a semmiből egy új, más világot teremtett. Potomság, hogy 1958 nyarán Földes László az Utunkban elemezte az Igaz Szó pártellenességét, s benne Sütő András írásait; potomság, hogy 1958. augusztus 20-i dátumozással előkerült Hajdu Győzőnek a felső pártfórumhoz címzett feljelentése Földes László ellen. (a 25 oldalas beadvány 16. lapjáról:  "Röviddel e vita után az illetékes pártfórumoknak jelentettem mindazt amit Földessel kapcsolatosan észleltem és később információs anyagomat benyújtottam a helyi állambiztonsági szerveknek."). Potomság, hogy a származás szerinti durva szelektálás esztendőkkel később lett a román párt programja; potomság az is, hogy nyilvánvalóvá lett: a jegyzőkönyv több fordulóban eszkábált merő hamisítvány. Tóth Imre önmaga bizonytalansági állandóságának igézetében, a másvilágról megidézett egy jelentéktelen ide-odalógus körüli viszályt, s nyomában Flekkenfalván más világ épül; elme-vakulásig fokozott posztmodern játék kezdődött Sütő András becsületével.

Posztó modernek farsangolnak, noha már a nyárba tartunk.

Weöres Sándorral szólva: "Hány sunyi kis csaholó a nyomodban!"

Közöttük például Bíró Béla, aki a nyolcvanas évek második felében, amikor Sütő András műveit színpadon nem játszhatták, könyvben bizonygatta az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és más művek gyönge voltát. Eltekintve a valóságtól, hogy Zsámbéki Gábor kaposvári előadásában, vagy Harag György és mások rendezésében a magyar színházi élet rendkívüli eseményeit jelentették, meglehetősen fogyatékos erkölcsi érzék vezette Bíró urat, hogy esztétikai köntösben egy elnémított író elmarasztalását avatta tudományos programjául. (Félévszázada röhej immár Lukács György teóriája Madách tragédiájának provincializmusáról). Mégis, óvom a szerkesztőséget; Földes László mártírológiai hónapjai után ne hirdessen eszmecserét arról, hogy Lukács György bűvészinasának esztétikája összefüggésbe hozható-e azokkal a Securitate-jelentésekkel, amelyek könyvének megjelenésével egyidőben Sütő András rendszer-ellenességéről íródtak a bukaresti pártközpontnak, s amelyek 1989 után előkerültek, de a nyilvánosság azóta sem ismeri.

De a kérdés másként is felvetődik: ennyire ráérős a romániai szellemi élet, hogy immár egy párt KI-zárás tébolyosításán foglalatoskodhat? Ha jól tudom, ötven éven át Romániában másfél millió magyart, továbbá német, zsidó és más kisebbséget zártak KI az emberi jogokból. Amelynek következményeként százával, ezrével sorolhatjuk a BE-zárásokat és a KI-végzéseket. Éveken át se bevégezhető feladat erről beszélni. Avagy felfejteni azoknak a tiltakozásoknak a hátterét, történetét, amelyek éppen Sütő András és mások jajkiáltásaként hangzottak fel a megnyomorított kisebbségi létben. A szenvedések változatos megnyilvánulását ismerhetjük; van aki attól szenvedett, hogy többet nem főszerkeszthet. Páskándi Géza például a Duna-delta mocsaraiban tűnődhetett írói holnapjának esélyén, báró Kemény János segédmunkásként emlékezhetett a helikoni találkozókra, Visky Árpádot bebörtönözték és soha többé színpadra nem juthatott, mert a diktátort nyilvános helyen szidta. A leírt szavak hitele mellett tehát arányérzék is diktálja egy lap minőségét. Hogy szerkesztésének helyszíneként Marosvásárhelynek vagy Flekkenfalvának minősül.

De a föld-szintes pártviszálynál azért a KI-zárások súlyosabb változataival is érdemlegesebb volna foglalkozni. Közülük csak egyet, amit töredékesen ismerek. A diktátor végóráit élte, 1989 őszén, amikor a szatmári Északi Színházban Parászka Miklós kockázatos vállalkozásba kezdett; Sütő András darabjának, az Egy lócsiszár virágvasárnapjának bemutatójára készült. A próbákat leállították; s a pártgyűlésen közölték a tiltó határozatot. Erre Nagelschmidt alakítója Szélyes Ferenc szót kért, tiltakozott a magyarságot nyomorító döntések ellen, majd kiment az asztalhoz és letette pártkönyvét. Elege volt, s nagelschmidti kérlelhetetlenséggel ÖN-KIZÁRTA magát. Életveszélyes bátorság volt akkor. Azóta se ismerjük Szélyes Ferenc és a szatmári események pontos krónikáját. Örömmel konstatálom, hogy Földes László revíziójának ügye pedig jól áll; az elsatnyult román kommunista párt hamarost visszaveszi soraiba és újratemetéséről határoz.

Bármennyire is a számítógépek korát éljük, egy szerkesztőség az internetes vonalat nem tekintheti csatornának, amelyben együtt folyatja a tiszta- és a szennyvizet. Gondolom, a Nyugat igénye ma sem változott, még Marosvásárhelyen sem: egy szerkesztőt és vele a szerkesztőség érettségét és alkalmasságát az is méri, hogy szűrő és tisztítóberendezésként is helyesen működik-e a társadalom és az esztétika terepén. A Földes László párttagsága körül folytatott vitustánc valójában Sütő András mániákus rágalmazására ütemeződik. Csakhogy a Sütő-fóbiában szenvedőknek nem egy jobb sorsra érdemes hetilap lehet a fóruma, hanem az analitikus kanapéja, s óradíjban ott panaszolják sértettségüket. Mert ha így tart még az eszelős tényektől is független mánia, nyárra már majd az deríti ki, hogy Sütő András irányította szülőfaluja, Pusztakamarás határában 140 ártatlan zsidó kivégzését. Igaz, hogy már az ötvenes évek végén megírta Fekete rózsák címmel a kamarási áldozatok emlékét (1957) és auschwitzi látogatásának döbbenetét (1960) (Méray Tibor a párizsi Irodalmi Újságban is közölte 1980-ban, 1-2. sz.), ezek ihletéből fogant az Álomkommandó (1986). Mindez persze említésre se érdemes. Amint az sem, hogy barátja és szellemtársa volt a haláltábor bugyrát megjárt Harag György.

(Drága Gyuri! Elsőként az őt ért szidalmak és vádak merülnek fel bennem. Hogy a nagytekintélyű és tisztelt színházi ember éjfélbe nyúlóan körözött velem Vásárhely főterén és ellenérvekre se figyelve a cinizmusig fokozva szidalmazta Gyuri rendezéseit; hogy miért rossz Az ember tragédiája, s miért nem rendező az, aki a Csillag a máglyánt vitte színpadra. De mondta ezt a Maros vendéglőben és Budapesten is, s nemcsak nekem, másoknak is. Gyuri gyakran értesült becsületéig hatoló szidalmakról. Hogy bírod ? - kérdeztem tőle egyszer. Bájos, kamaszos mosolyával legyintett, s ő is Flekkenfalvát mondott. "Dolgozni kell!" -mondta és szidta magát, hogy a Vidám sirató kezdésére még mindig nem talált jó megoldást.)

Az a lap, ahol írás még nem jelent meg arról, hogy az Engedjétek hozzám jönni a szavakat milyen poétikus vallomás a magyar nyelv szépségéről, vagy amely hallgat legutóbbi művéről, a Balkáni gerléről, amelyet a kilencvenes évek végétől több mint százszor játszott táblás házakkal a Nemzeti Színház, és amely újkori Duna-medencei hazugságokkal terhes életünk keserves kacajos voltának értékeiről és igazságáról beszél, s nem elemezte a cenzúra által betiltott műveit sem, ám egy elférgesedett pártviszály vétkesének kelepeli hónapok óta, az lap az építő gondolkodás helyett az önleépítő provincializmus fóruma. A szellem képviselete ugyanis építkező, kiegyensúlyozott, tárgyilagos és komoly gondolkodást jelent, még szigorú ítélkezésben is. Túlkoros pubertások ambíciója pedig nem tekinthető szellemi megnyilvánulásnak. Esztendőkkel ezelőtt, az Európai Unió mostani párizsi kulturális fórumán is felszólaló Andrzej Wajdát kérdeztem az újkori s Lengyelországban is felerősödött csahos, cinikus lelkek természetéről. Válaszként Dosztojevszkij Ördögök című regényére hivatkozott: Verhovenszkij amikor kifejti forradalmi tervét Sztavroginnak, azt sugallja a későbbi vezérnek: "Először mindent nevetségessé kell tenni." Most itt tartunk, mondta Wajda, a sajtó és a televízió ezt a leépítő hadműveletet folytatja, melynek nyomán minden nevetségessé válik.

Feljelentő volna Sütő András?

De hiszen egész életében a feljelentetteket és az üldözötteket védte. Szerkesztőségében osztályidegenek és a börtönviseltek találtak menedékre, emberségre. A Kemény család, Balázs Imre... - tessék csak kérdezni őket, s többieket! Nagy Pál, szerkesztőségi munkatársa pedig elmondhatja: iskolák bezárása, elpusztított szobrok, műemlékek dolgában, szerencsétlen emberek százainak sorsában Sütő András naponta és évtizedeken át az idejét, s lelkét égette. Nemegyszer magam is láttam, amíg az anti-időben beutazhattam Romániába: lakásán csöngettek és szerkesztőségi szobája előtt, mint egy panasziroda bejáratánál ültek a Csikból, Udvarhelyszék- és Maros-menti falvakból érkezett emberek, mert már csak az ő segítségében reménykedtek. Nem a politikai helyzete, hanem írói rangja védte; mert személyével a román hatalomnak a nagyvilág előtt el kellett számolni. Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás a tanú: egy-egy magyarországi útjának engedélyezése a végsőkig feszített külügyi játékok eredménye volt. Advent a Hargitán című darabjának előadását csaknem két évvel a bemutató után láthatta először, nemkülönben az Álomkommadót.

 

A vásárhelyi pogrom idején Sütő Andrásnak Budapestre, a magyar-román írótalálkozóra szólt a meghívója. De nem utazott, mert a feszült napokban is azt mondta, mint a rabságos időkben: "Maradok, mert másként nem tehetek!" Menekülhetett volna a körülzárt székházból is, de maradt vásárhelyi sorstársaival. Tizenöt éve éppen, hogy a gyertyával és könyvvel tüntetést vezető Sütő Andrást megnyomorították.

Keserves jubileum.

A magyar állam a legmagasabb kitüntetést adományozta Sütő Andrásnak (2005. április 7.)

A vásárhelyi lap is kitünteti sorozatával, igazolván: falkaindulatokhoz fölöslegesek a hodákiak és Judea ezredes elégedett; marjuk csak magunkat magyarok! Ami nem a kibeszélések idejét jelenti, hanem a tündöklő jeromosok bebeszélésének ámító színvonaltalanságát. Kénköves füst szivárog körülöttük; lélekgyógyász várja pácienseit! Tamási Áronnal csak remélhetjük: idővel kámforként eltűnnek és a rendelésen kikezeltetik prófétaságukat. Bár Tamási, amikor 1947-ben, Sütő Andráshoz hasonlatos alantas vádakkal uszultak ellene, azt mondta: a rémhallást és a rémlátást "gyógyítani kell, melyre csak a bíróság alkalmas."

Ítélet Sütő András ügyében pedig Párizsban már elhangzott. Szerzői estjén Fejtő Ferenc bevezetőjében a "nagy írót és magyar hazafit, az egyetemes emberi jogok európai harcosát" köszöntötte.

Utóiratként:

Minap fejeződött be Párizsban az Európai Unió művészeinek és szellemi embereinek találkozója. Figyelve a Comédie Française-ben és környékén rendezett nagyhírű, mosolyos emberek gyülekezetét és hallgatva vallomásaikat, eltűnődtem, ily idilli volna az Egyesült Európa szellemisége?

Alább az igényekkel; az én álmom az Egyesült Marosvásárhely.

Hogy elsőbben is magyar a magyarral szót értsen; szerkesztő és író eszmét cseréljen; a szellemi ember becsülje társát; a történész vagy a tények kutatója kérdezze meg az eseményekről a tanúkat, s teóriáját igazolandó, ne cinkelt dokumentumokkal kártyázzon. Mert Európa tágasságot, ember-voltunk alázatos gyakorlását, a szóértés hajlandóságát, a szó becsületét, egymás tisztelő szeretetét, a folyamatos eszmecserét, és szellemi igényességet jelent.

Csokonai írja a Marosvásárhelyi gondolatokban: "A világ abroncsán legkritikusabb hely, / Mely a csinos nyugat s a durva kelet között / Középpontjában lévén, tisztán kimutatja, / Milyen még az ember s földünk ábrázatja."

Ez időszerint is tisztán látjuk orcánkat Marosvásárhelyen; hát így vagyunk Emberiség!

Párizs, 2005. május 6.