A törvényszéki fogházban

A fogdában már nem volt hely az új letartóztatottak számára. Azokat az előzetes letartóztatásban levő polgárokat, akiknek ügyét kivizsgálták, de a bírósági tárgyalást még nem tartották meg, átszállították — köztük engemet is — a Budai Nagy Antal utca elején, a törvényszék udvarán álló kétemeletes, még az Osztrák—Magyar Monarchia idején épült megyei törvényszéki börtönbe. Az első emeleten egy négyágyas cellába tettek be három társammal, köztük egy fiatal kolozsvári jehovista munkással. Sovány, vékony csontú, alacsony, huszonöt év körüli ifjú volt, a világ végét váró, minden világi hatalmat tagadó hívő lélek. Másodszor tartóztatták le. Csodáltam erős hitéért. Nyugodt, becsületes ember volt. A Biblia volt mindene, a Biblia tanításához viszonyította az erkölcsöt, tudományt, egyszóval mindent.

Cellatársaimtól tudtam meg, hogy letartóztatták László Dezső Kolozsvár-belvárosi református lelkészt, Molnár Dezső monostori református lelkészt, Jordáky Lajos volt egyetemi tanárt és dr. Dobri János református teológiai tanárt. Itt majdnem mindennap kivittek egy fél órára levegőzni a börtön mellett létesített sétálórekeszbe.

A Budai Nagy Antal utcai törvényszéki fogházban börtönrezsim volt. A vakszemüveg eltűnt. A fogházőrök a tisztálkodási és vécéztetési program lebonyolítására szabadon engedték ki egy nap egyszer, reggel, az előzetes letartóztatásban lévő polgárokat. Itt ismertem meg a küblit, románul tinetát, a szükségletek végzésére napközben használt edényt. Ez deszkafedővel ellátott, puttonyhoz hasonló faedény. Nem adtak azonban toalettpapírt. Erre a célra előbb zsebkendő-inket, azután ingeinket téptük szét, és minden ruhadarabot, amit nélkülözni lehetett. A sétálórekeszbe nagy levelű török tubarózsák voltak ültetve. Mikor az őrtoronyban a fegyőr nem látta, másfelé bámult, egy-egy levelet letéptünk és azzal is helyettesítettük a toalettpapírt.

A mi cellánkban kopott, börtönmúzeumi tárgynak is beillő, még talán a Monarchia idejéből visszamaradt kübli volt. Falai húgy- és emberi ürülék bűzzel átitatva. A fenyőfa — köztudott

— nagyon szívja magába és megőrzi a benne tartott bármiféle matéria szagát. A fedő pedig nem zárt hermetikusan, és klórt sem adtak kimosásához, fertőtlenítéséhez. Megfigyeltem, hogy bizonyos anyagok, növények, virágok egyfolytában vagy hullámokban, időközönként bocsátják, lehelik ki magukból a szagot, bűzt, illatot, amely állandóan termelődik. A telítettség pillanatában a fölösleg elszáll. A húgy és emberi ürülék viszont állandóan árasztja a bűzt, egyik reggeltől a következőig tömény bűzzel kevert levegőt szívtunk, s a reggeli kimenés után kezdődött minden elölről.

Itt is ugyanazt az ételt kaptuk: turtoit, árpakását, burgonyát, káposztát, néha paszulyt, kétszer-háromszor vágóhídi hulladékhúst, ugyanazt a mennyiséget, mint a fogdában, csak más szervírozásban. Hordóban vagy cseberben hozták köz-bűntényes rabok, akik a konyhai munkát végezték. A tálaló (polonicar) a megállapított ételmennyiséget levesmerővel, egyetlen merítéssel töltötte egy kis tálba, amelyet a fegyőr nyújtott be a kisajtón a cellába.

A fölöttünk levő emeleten kis büntetésüket töltő közbűn-tényes nők voltak bezárva. Ideges, szitkozódó, kellemetlenül éles kiabálással hívták fel magukra minduntalan a figyelmet. Oda-odamondtak még a fegyőrnek is, aki itt rendszerint nő volt.

A szabad levegőzésre elkülönített rekesz a börtön északi oldalán volt berendezve, három oldalon a börtön falai vették körül, észak felől öt méter magas téglakerítés, tetején egy méter magas tüskés drót. A macskakővel kirakott keskeny ösvény, amelyen libasorban lehet sétálni, egy hosszanti virágágy körül fut körbe. Börtön, virágágyak! Szeptember első hete esős, hűvös volt. Mintha most is látnám a kiadós esők után a virágágy tócsáiban a vastag, hízott gilisztákat. Dermedten, nehézkesen kígyózva igyekeztek a pocsolyából kimászni.

A törvényszék, a katonai helyőrségi parancsnokság és a Szent György kaszárnya monumentális épületei által körülhatárolt térben egy árva gerle röpködött sírva. Az épületek tetején meg-megpihent. Kereste eltűnt társát. A börtön rácsos, zsaluval ellátott ablakai és az épületek magas tűzfalaitól körbefogott lehangoló kőrengetegben csak a gerle és a virágok villantottak fel valamit a tiszta, áhított természet világából.

A Victoria téren, légvonalban alig 250 méterre van a román ortodox katedrális. Harangjának szava, valahányszor megszólalt, megrettentett. Rusu püspök elmondta építésének körülményeit, s eszembe juttatta a bejárati ajtó szemöldökkövén levő feliratot a nekik felszabadító, nekünk elnyomó I. Ferdinánd király nevével, melyet 1945-ben távolítottak el.

Szeptember 8-a Kisasszony napja. Láttam édesapámat, amint a tornáctöltésen ülve magyarázza nekünk — gyermekeknek — a nap jelentőségét, a hozzá fűződő természeti megfigyeléseit. Mennek a fecskék, a vándormadarak melegebb vidékre. Megtörtént, hogy a házunk eresze alá kihúzott ruhaszárító dróton gyülekeztek, s onnan indultak hosszú útjukra.

Szeptember 15-én nem lehetett nem gondolni a tanév kezdetére. Elfogott az emlékezés, ostromoltak az emlékek, szépek és bántóak.

Középiskolai tanulmányaimat — már elmondtam — a státusgimnáziumban végeztem. Az egyház rajtam tartotta segí-tő, védő kezét, s bontakozó eszmélkedésem útján a krisztusi tanítások és a keresztény erkölcs vezetett. Az államhatalomról nem mondhatom el ugyanezt. A szülői házban az adóvégrehajtók foglalásokkal és büntetésekkel magyarázták a törvényt. A gimnáziumban pedig tanár és tanuló egyformán kiszolgáltatottjai voltunk a hatalom mindenfajta diszkriminációjának (a felvételi és érettségi vizsgákat idegen, többségi tanárokból álló bizottság előtt kellett letenni, önképzőkört, magyar ifjúsági szervezeteket nem engedélyeztek, egyedül a Mária-kongregáció létezett stb.). Magunkra maradva, állandó fenyegetettség közepette, minden irányítás nélkül kerestük azokat az utakat, amelyeken haladva helyzetünket megismerhetjük, tudatosíthatjuk.

Az ifjúsági szervezetekre pedig nagy-nagy szükség lett volna. Azok feladata lett volna részben a társadalmi és mű-velődési kérdésekben való tájékoztatás; ahol az iskola abbahagyta, ott kellett volna az ifjúsági szervezetekben tovább lépni. Ez hiányzott. Jókai, Gárdonyi történelmi regényeit olvasgatva, régi, eldugott térképeket nézegetve, millennium előtti történelmi műveket, édesapám múlt századi olvasókönyveit böngészve állt össze bennem nagy hézagokkal a kép, kik vagyunk, honnan jöttünk és merre... A korunk társadalmában való eligazodásra későre kaptam meg a lökést. Az, aki kinyitotta szemem, Szentmiklósi Ferenc tanár volt Gyulafehérváron. Az történt ugyanis, hogy véletlenül kezembe került Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiája a Cserhát, Mátra, Bükkalja népének életéről. Megdöbbentett. Szentmiklósi nem tanított engem, mégis hozzá mentem élményemet elmondani és megbeszélni. Ő aztán a népi írók: Illyés, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Féja Géza, Veres Péter, Németh László felé irányított.

A törvényszéki börtöncellában a per, illetve a tárgyalás is nagyon foglalkoztatott. Sorsdöntő eseményként meredt elém. Visszaidéztem, ismételten átgondoltam a kihallgatásokat. Hat hónap múlt el letartóztatásom óta. Ebből mindössze másfél hónapig tartott a kihallgatás, a többi négy és fél hónap ön-emésztő tépelődésben telt el. Nem jelentettem fel a barátomat egy tanulmányért? Elolvastam egy-két általuk rendszerellenesnek minősített költeményt? Ezért perbe fogni és börtönbe zárni valakit? Sehogy sem fért a fejembe! Életem akarják elrabolni.

Nyilvános vagy zárt lesz-e a tárgyalás? — kérdeztem aztán magamban. Ahogyan akkor mondták: „kirakatpert” rendeznek, vagy zárt ajtók mögött kiosztják kinek-kinek az éveket? Mindkét peres eljárást alkalmazta a kommunista osztályharcos igazságszolgáltatás. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök ún. hazaárulási perét a nyilvánosság kizárásával tartották, mert a hatalom félt attól, hogy a vádlottak vallomása leleplező és vádló lehet ellenük.

Azok után a megmozdulások után, amelyek az októberi magyarországi forradalom nyomában Kolozsvárott támadtak, várni lehetett, hogy nekünk nyilvános pert rendeznek. Sem a Szovjetunió, sem a „testvéri szocialista országok” kis és nagy kommunista diktátorai nem bocsátják meg Nagy Imrének és a magyar népnek az 56-os októberi forradalmat. Hadbírósági tárgyalás... A forradalomtól megrettent kommunista hatalom támadásra lendült, hogy megfélemlítsen mindenkit, bosszút álljon a forradalomért, noha a tettek, amelyekért felelősség-re vonnak, távolról sem olyan súlyosak, amilyen mértékben szándékosan felfújták. De hát példát kell teremteni, elrettentő példát.

A kívülálló azt gondolhatja, beteges obszesszió, félelem kerített hatalmába, hogy vissza-visszatértem töprengéseimben az ellenem megfogalmazott vádakra. Nem volt obszesszió, kényszerképzet. Aggodalmaimnak és borúlátásomnak megvolt az oka, ugyanis Uţiu főhadnagy a kihallgatások során célzott arra, hogy a tanulmányból, amit ő következetesen memorandumnak mondott, lehet egy „szép hazaárulási” per is.

A hidegháború javában dúlt, a „vasfüggönyön inneni” országok, a Kínai Népköztársaság, valamint Jugoszlávia elítélték a magyar '56 októberét. Románia élen járt a magyar forradalom elítélésében, de súlyosan bírálták és kárhoztatták a magyar forradalmat a román kommunistákkal kollaboráló magyar kommunisták is. A hatalom kemény kézzel nyúlt bele az osztályharc élezésébe, tudatosan provokált, hogy a szerintük még meghúzódó ellenségre lecsaphassanak. Teljesen kiszolgáltatva éreztem magam, belevetve egy merőben ellenséges környezetbe, állapotba, amelyet végső fokon nem én teremtettem magamnak, hanem az igazság jelszavával operáló, ember- és szabadságellenes kommunista társadalom és politikai hatalom.

A törvényszéki fogházban legtöbbet a fiatal jehovista cipő-gyári munkással társalogtam. Egy fentebbi mondatomban azt írtam róla „a világ végét váró, minden világi hatalmat tagadó hívő lélek”. Magyarázattal tartozom e mondathoz. Az ifjú jehovista „világ”-on a jelen társadalmat értette. Kemény állásfoglalás volt szembefordulása a fennálló ateista kommunista rendszerrel, nem csodálkoztam, hogy letartóztatták.

A fiatalember megismertetett a jehovizmus egynéhány tanításával is: Jehova a földön rendezi be az Isten királyságát; megsemmisíti azokat a földi hatalmakat, országokat, amelyek nem Jézus tanítása szerint vannak berendezve és nem aszerint kormányoznak; ma Jézus királysága megvalósulásának a küszöbén vagyunk, csak azok lesznek állampolgárai ennek a királyságnak, akik a Biblia tanítása szerint élnek; az új világban az emberek békében és boldogságban fognak élni.

Magas erkölcsi követelménnyel léptek a jehovisták az emberiség elé — állapítottam meg. Végső fokon a jehovizmus etikai követelményei benne vannak a kereszténység etikai kódexében is. A forrása mindennek a Biblia.

A vele töltött két-három hét alatt folytatott beszélgetések-ből az a véleményem alakult ki, hogy reménységgel teli boldog ember volt.

Első bebörtönzése alatt Szamosújváron szerzett élményei-ből sokat elmondott. A gyárban dolgozott, gombokat gyártó osztályon, nehéz munkaviszonyok között. Magasak voltak a normák, s addig nem hagyhatták el a munkahelyet, ameddig a normát nem teljesítették — mondta.

Beszélt részletesen a börtönökben meghonosított politikai reedukációról, átnevelésről is. Persze, ő is csak azokat az eseteket adta tovább, amelyek a börtön falai között szájról szájra terjedtek. Amikor őt bebörtönözték, a belügyminisztérium már megszüntette a testi és lelki tortúrára alapozott átnevelési rendszert. Említett néhány nevet a kínvallatással egybekapcsolt átnevelők közül, köztük a Ţurcanu nevét. Erről a pri-békről — aki maga is elítélt volt — a horror kritériumait ki-merítő rémtörténeteket csak suttogva merészelték elmondani. Válogatott démoni kegyetlenséggel kínozta a vele egy cellában ülő rabtársait és nevelte a kínvallató csoportok tagjait, akiket a különböző büntetés-végrehajtó börtönökbe osztottak be. Elmondta többek között, hogy Szamosújváron válogatott kínzásokkal miképpen gyilkolták meg Fluieraşt, a neves szociáldemokrata harcost, aki az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nemzetgyűlésen is részt vett. Fluieraş gyilkosának a nevét is mondta, talán Recnek hívták. Ifjúkommunista volt az illegalitásban és a sziguranca besúgója. Állítólag homokzsákkal verték agyon. Hogy az ifjú jehovista nem mondott valótlanságot a szamosújvári börtönben folyt kínzásokról, ve-résekről, arról meggyőződtem annak a román katonatisztnek a beszámolójából, aki a szamosújvári börtönéletről beszélt a tévében a változások után.

Szeptember 20-a körül a törvényszéki börtönből viszszavittek a Securitatéra. Egyszemélyes cellába zártak, hogy ne találkozhassam senki emberfiával. Másnap felvezettek kihallgatásra Uţiu főhadnagyhoz, aki tudomásomra hozta, hogy rövidesen meglesz a tárgyalás, időpontot azonban nem mondott. Közölte továbbá, hogy a tárgyaláson foglalkozásomnak és társadalmi állásomnak megfelelő ruhában, nyak-kendővel kell megjelennem. Más ruhám nincs — mondtam. Letartóztatásomkor alig viselt meleg ruhát öltöttem magamra, számítva a börtönbeli mostoha viszonyokra. Ezt az öltözetet Uţiu megfelelőnek tartotta. A nyakkendő ellenben elmaradt.

Kértem, bocsássa rendelkezésemre a vádiratot, olvassam el, tudjam, mivel vádolnak, mit írnak a rovásomra. Visszautasított, mondván: a tárgyaláson meg fogom tudni.

Uţiu azt is közölte, hogy a tárgyalás után beszélgetőt engedélyeznek, s megkérdezte, a testvéreim közül kit hívjanak meg. Én mindenik testvéremet szerettem volna látni. Csak László bátyámnak küldtek értesítést.

A hadbírósági tárgyalás bejelentése felkavart. Soha életemben semmiféle peres ügyem nem volt. Különben is — nem gondolkoztam el rajta, hogy miért — én az államhatalomban ellenséget láttam. A népi mondás is úgy szólt, hogy az Isten az embert a perektől, az ügyvédektől mentse meg. Akárhogyan állnak a dolgok, a tárgyaláson túl kell esni — intéztem el magamban az ügyet.

Az izgalmak megzavarták éjszakai pihenésemet. Zavaros, nyugtalan álmaim voltak, amelyek közül egyet igen jelentő-ségteljesnek tartottam és meg is jegyeztem. Álmomban egy nagyon magas, kúp alakú hegy ormán épített sziklavárba voltam bezárva, s a cella szűk ablakán néztem az előttem elte-rülő tájra. Közvetlen a vár alatt nagy, sebes víz folyt, olyan Kis-Szamos nagyságú. A távolban magas hegyek emelkedtek. A valóságban kirándulásaimon nem egy álmombeli meredek hegyet másztam meg, tetején várromokkal. Képről ismertem Kufstein várát, ahová a Habsburgok az elnyomás ellen tiltakozó magyar hazafiakat bebörtönözték. Amint tekintetem a hegyek felé fordítottam, messze a hegyek közül kilépő két kisebb vizet: egy bővizű kis folyót és egy patakot fedeztem fel, amelyek a nagy folyóba ömlöttek. A vár körül a táj, ameddig elláttam, őszi színekben játszott. Komoran néztem alá a messze nagy síkságon elterülő folyóra. Néztem, néztem a magasban formájukat állandóan változtató, újabb és újabb alakot öltő felhőket, melyek közül elő-elődugta arcát a nap. Mikor felébredtem, rekonstruáltam az álmot. Szimbolikusnak tartottam, de nem tudtam értelmezni. Egyet tudtam a színek egyezményes magyarázatából, éspedig, hogy a zöld a reménységet jelenti. A táj pedig nem volt zöld, hanem sárguló, hervadó. Egyetlenegy remény táplált a per előtt, hátha nem adják az illető paragrafusokban előírt szankciók közül a maximumot. Hát ez a reményem nem teljesült, mert a maximumot rótták ki.