Szempontok a nemzeti kisebbség értelmezésének vázlatához

Bevezető megjegyzések 

Hátra maradt a következmények számbavétele a kisebbségek vonatkozásában, amelyeket különösképpen a Lévinassal és a Merleau-Pontyval foglalkozó írások meghatározott szempontjai alapján kívánjuk megtenni. Így a Merleau-Ponty filozófiáját tárgyaló írásban, amikor a kultúraköziség témaköréhez értünk, akkor a hatalmi kódokat hoztuk szóba, egyben kritikai meggondolásokat támasztva. Most csupán megjegyezzük és hozzáadjuk, hogy a kortárs gondolkodás (különösképpen Foucault-ra támaszkodunk és a polimorf hatalom lényegbe vágó elemzését tartjuk szem előtt [1] ) arra kötelez bennünket, hogy a modernitás vezérelveit, mint a szabadságot és az egyenlőséget a hatalmi viszonyok által meghatározott intézményes renddel együtt szemléljük. Másképpen szólva: a modernitás e princípiumai folytonosan egybekulcsolódnak a hatalmi kódokba beleágyazott relációkkal, ami arra figyelmeztet, hogy mérlegeljük a konstellációt, az egyének és csoportok milyen helyet foglalnak el a diffúz hatalmi viszonyok hálójában, hogy milyen lehetőségekkel rendelkeznek igényeik érvényre juttatásában. Mindezen állítások egy pillanat erejéig sem tagadják a modernitás említett mozzanatainak jogosultságát, ám megerősítik, hogy a szabadság és az egyenlőség érvényesítése a kortárs körülmények közepette is elkerülhetetlenül összefonódik a hatalmi viszonylatokkal, azaz, a hatalmi kódok által behatárolt keretekkel.

Nos, úgy véljük, hogy ezek a jelzések, amelyeket a kortárs elemzésekből vontunk ki, mérvadóak a továbbiakban. Ugyanis, az általunk választott szempontból megfontolandó, hogy olyan együttlétezési formákban, ahol többségi és kisebbségi csoportokhoz tartozó egyének élnek együtt, az előnyök és terhek az életvezetés tekintetében mindig egyenlőtlenül oszlanak meg. A csoporttagságból adódóan az egyenlőtlenség ténye domborodik ki, mert az erőforrások elosztásában másfajta módon nyer részesedést az a csoport, amelyet kisebbségi pozíció illet meg. Az egyenlőtlenség, amely a többség és a kisebbség között teremtődik újra és újra, szerkezeti adottságnak bizonyul, amely a kisebbségek számára eleve fennálló hátrányt jelenti megannyi területen, mint pl. a közhivatalok betöltésében, vagy a különböző erőforrások megszerzésére indított versenyben. A csoportok egymáshoz viszonyított hatalmi pozíciója figyelembe vétele nélkül, aligha adhatunk számot a többség és a kisebbség relációjáról. Nyilvánvaló, hogy a kisebbségek szerkezetileg meghatározott heteronómiáját szükséges szem előtt tartanunk.

Ugyanakkor eleddig a kisebbség fogalmát pontosítás nélkül használtuk, egyúttal érintőlegesen szóvá tettük a kisebbség fogalmi meghatározásának nehézségeit. A szóhasználat ugyanis megtévesztően szétágazó és konceptuális bonyodalmakkal van megterhelve, szó esik >>kisebbségi nemzetiségekről<<, >>őslakó kisebbségekről<<, >>etnikai csoportokról<<, >>etnonacionalisták csoportjáról<<, >>lingvisztikai csoportokról<<, >>kommunális csoportokról<<, mintegy utalva arra, hogy a >>kisebbség<< meghatározásában, megnevezésében politikai tét rejlik, a befogadás és kizárás mechanizmusainak érvényre juttatása. [2]

Anélkül, hogy belebonyolódnánk a diszkusszió folyamataiba, a  nemzeti kisebbségnek, mint kollektív szubjektivitásnak a dinamikáját kívánjuk firtatni, leszűkítve megértési érdekeltségünket. Elfogadjuk, legalábbis részlegesen, azt az álláspontot, hogy post-festum a nemzeti kisebbség létezése analogikus viszonyba állítható a nemzettel. Ez szerint a nemzeti kisebbség (vagy >>nemzetkisebbség<<) önértelmezése analóg a nemzet öninterpretációs irányulásával, méghozzá az elkülönülés, az önalkotás és a kultúraképző stratégiai keretek kialakulásának mentén. Az analógia emlegetése itt egyszersmind egy más tendenciát is tükröz: a kortárs társadalomfilozófia gondolkodásban tapasztalható töréspontok, többek között, ott érhetők tetten, hogy a nemzetre vonatkozó megállapítások átvitelére került sor, jelentékenyen megkérdőjelezve a hagyományos értelmezési módokat.

Mert a nemzet megragadására irányuló értelmezésekben nem kis szerepe volt azon rejtett, célelvű történetfilozófiai beállítottságnak, amely a nemzetet magasabb rendű képződménynek, önerősítő csoportként, a fejlődés megtestesüléseként ábrázolta. Ez szerint az aktuálisan létező többség politikai hatalomra irányuló akaratával, az adott kultúra és identitás újrateremtését célzó tevékenységével ellentétben, mindig a nemzeti kisebbséget sújtja a bizonyítás terhe, amikor identitásképző igények, kulturális minták érvényesítését tűzi ki célul. Hiszen ezek az igények voltaképpen eltérnek a normális fejlődés menetétől, ennélfogva különleges tesztek alá vettetnek. A kanonizálódott szemlélet előfeltevései szellemében a nemzeti kisebbség identitásképző stratégiája külön bizonyításra szorul, képes-e eleget tenni a modernitás, különösképpen a szabadság mércéinek. Amikor a nemzeti kisebbségek kultúrpolitikai ideológia kidolgozásán fáradoznak, rendszeresen gyanúper kíséri őket. Így kérdőjel alá vonják hitelességüket, miszerint a megformált kisebbségi kultúrideológiai igények, identitásféltő meggondolások csupán az elitek instrumentalizációs föllépésének származékai, vagy az elkülönböződés túlkonstruált ideológiáját vetik szemükre az elérendő társadalmi integráció távlatából. Az sem véletlen, amikor a kisebbségi igények értékelésekor a modernitás-alattiságot hánytorgatják fel, mintha bármilyen elv kezeskedne a többségnek a modernitásra való előjogáért. A megnyilvánuló kisebbségi igényeket kísérő >>gyanú hermeneutikája<< azt hangsúlyozza, hogy a kisebbségi követelések mögött a hatalom és az érdekek különféle helyzeteiben gyökerező partikuláris tartalmak rejlenek. Ez azt is jelentheti, hogy a kisebbségi törekvések összeegyeztethetetlenek a modernitás kritériumaival, vagy legalábbis inkoherens jelentéseket eredményeznek a modernitás fényében. Vagyis, a nemzeti kisebbségeket érintő legitimációkényszernek e többlete merül fel állandó mozzanatként a nemzetállami ideológia mentén szerveződő Európában. Amennyiben Közép és Kelet-Európa felé fordulunk, úgy jellegzetes, hogy a nemzeti kisebbségek identitásstratégiai kapcsán a késleltetés normáját minősítik mérvadónak, miszerint a demokratikus konszolidáció, a stabilitási folyamatok előremozdítása úgymond mindig elsőbbséget élvez a kisebbségi identitásstratégiák előtt. A példák folytathatók, kérdés, hogy miben rejlik ez a nemzetállami a priori, amely a nemzeti kisebbségeket többletellenőrzés alá kívánja rendelni, és a modernség bizonyításának kényszerét rendeli hozzájuk.

A történelmi kontextust, az emlékezést meghatározó dimenziók jól ismertek, a nemzeti kisebbségek Európa vesztesei, akik beszorultak a felemás, ellentmondásokkal terhelt nemzetközi védelem és a szétszórás, felszámolás  szándéka által indukált mechanizmusok közé. Ebben az értelemben a nemzeti kisebbségek visszafordíthatatlan processzusok kárvallottjai. Amikor az instabilitás kerekedett felül Európán, repedések tűntek fel a homlokzaton, akkor a kisebbségek áldozatául estek az európai >>széthullás<< [3] által gerjesztett folyamatoknak, és e vonatkozás folyamatosságot mutat a második ezred végének konstellációjával. A szolidaritás nyomai ilyenkor látványosan elpárologtak, az oltalmazó kötelékekből való kiszakadás pedig arra a törékeny alapra figyelmeztettek, amelyen a kisebbségek állnak Európában. A kisebbségek megfizették az árát annak a felismerésnek, hogy konkrét szabadságaik messzemenően függnek attól a ténytől, hogy milyen helyet foglalnak el a hatalmi viszonyok hálójában.

A veszteségtapasztalat és a jogfosztottság empirikus dinamikájának rögzítése mellett ugyanakkor mindez szerkezeti vizsgálódásokra is ösztönöz bennünket, amely a modernitásba való lemerülést jelenti. Ezt a megértési irányulást azonban szelektív kritériumok segítségével valósítjuk meg, a nemzetállam és a >>demokratikus azonosság<< együttes taglalásának mentén. Pontosabban, arra az elméleti irányulásra támaszkodunk, amely Tocqueville nevezetes elemzései nyomdokain a  "demokratikus azonosság paradoxonjait", vagyis, a demokrácia dinamikáját taglalja. [4] Egyszersmind azt a megfontolást is szem előtt tartjuk, amely az etnokulturális igények felszínre bukkanását nem pusztán a múltban is létező, eredendő, fellépés folytatását jelenti, hanem a komplex társadalmak keretében megnyilvánuló tendenciákkal értelmezi. [5]

Továbbá, az azonosság megjelenítésének kérdése, a >>ki vagyok én?<<, >>kik vagyunk mi?<< problémaköre a modernitás társadalmi-politikai berendezkedésében meghatározó ellentmondást testesít meg, hiszen kétirányú dinamikát foglal magába, amely jellegzetes és megkerülhetetlen feszültségviszonyban mutatkozik meg. A >>ki vagyok én?<< kérdése széttéphetetlenül összeláncolódik a >>kik vagyunk mi?<< kérdésével, az első kérdésre nem tudunk még választ sem keresni, a második kérdésre keresendő válaszkutatás híján. Mindez az Énnek a Mi keretén belül elfoglalt helyére, ellentmondásos szituációjára utal. [6] A modern politikai berendezkedés, miközben közös azonosságtudatot feltételez, folytonosan ütköztet bennünket az egyéni és a közösségi szabadságok akár ellentétpárnak is tekinthető relációjával. A kollektív azonosságalakzatok, amelyek a közös mítoszokon, szimbólumokon, jelentéstömbökön alapulnak, meghatározhatják, befolyásolhatják, sőt mi több, korlátozhatják az egyéni pályákat, az egyéni döntések kereteit.

Mielőtt azonban belekezdenénk ezen értelmezési érdekeltség megvalósításába, jelezzük még, hogy az eddig követett elvek fényében számunkra majd a végén szükségszerűen felvetődik a kérdés: vajon a nemzetállamra és a nemzeti kisebbségekre utaló érdekeltség nem teszi-e lényegtelenné, legalábbis az itt kiérlelendő keretekben, a fenomenológiai beállítottságot, amelyet korábban szorgalmaztunk? Egyáltalán, van-e a nemzetállam szimbolikus valóságának fenomenológiai dimenziója? A fenomenológiai és a szimbolikus mozzanatok együttlétezése mellett, a függelékben számba vesszük majd az imaginárius dimenzióját is, amely nélkül aligha ragadható meg a nemzet önalkotó tevékenysége.

A >>demokratikus azonosság<<

Kiindulópontnak bizonyul számunkra, hogy a  modernitás elképzelhetetlen a különbözőség deszubsztancializációja nélkül. [7] A modernitástól eltérően, a premodern társadalmak a lényegszerűen érvényesített különbözőség jegyében élnek, lett légyen szó az antikvitásról vagy a középkorról. A Másik ebben az értelemben mindig abszolút másik, a választóvonalak töretlen állandósággal bírnak, nem áll fenn hasonulás vagy az azonosulás lehetősége >>köztem<< és a >>másik<< között. A görögök és a barbárok relációja jól ismert, a másság szubsztancializációja az etnokulturális választóvonalak mentén történik, a születés biológiai faktuma által biztosított előjogok középkori gyakorlatára is régóta fény vetült.

Nos, a modernitás távlatában, az egyetemes szabadság és az egyenlőség elveinek okán nem állhat fenn az egyének közötti szubsztanciális különbség érvényessége. A háttérben ott látjuk az embert meghatározó új értelmezési távlatokat, mert az ember meghatározása szerint specifikus "lényeg" vagy "különleges azonosság hordozója". Mindenesetre az emberi léthez kapcsolódó azonosságalakzat felülmúlja az egyéni és a csoporthoz fűződő különbségeket. A Másikra úgy tekintünk, mint az >>ugyanazonosság<< hordozójára az egyetemlegesség keretein belül, valójában a modernitás szabályai az ugyanazonosság, a konvergáló feltételek rendjét körvonalazzák. Ezenkívül minden egyén számára megadatik a jog, hogy az egyenlőség elvének fényében, elidegeníthetetlen jogokkal rendelkezzen. Mégha az egyének eltérő, vagy eltérő célokat is követnek, a hasonuló feltételek meghatározó erővel bírnak. A Másik az ugyanazonosság konstellációjában tapasztalható, egyediségének közvetítésével kerül elébünk és nem valamilyen elkülönülő csoport tagjaként jelenik meg, hanem elidegeníthetetlen jogok hordozójaként. Minden egyed irreducibilisnek bizonyul, méghozzá abban az értelemben, hogy léte nem szűkíthető le azon karakterjegyekre, amelyek alapján különbözik tőlünk, függetlenül attól, hogy melyek ezek a jegyek. Egyszóval, az előfeltételezett különbözőség elvét, amely a premodern társadalmak diszkontinuus terét rajzolta ki, felváltja a modernitás folyamatosságát jelentő, a feltételek kiegyenlítődésének tere.

Világos, hogy az egyenlőség elve irányában történő gyökeres elmozdulás megváltoztatja az azonosulás folyamatait, valamint a másság >>ökonómiáját<<. A Másik úgy jelenik meg számomra, mint alter ego [8] , mint az Én másika, másképpen szólva, mássága az >>Én<<, vagy a >>mi<< vonatkozásában sejlik fel, de aki része a kiegyenlítődő feltételek rendjének. A >>demokratikus azonosság<< az ugyanazonosság és a másság dinamikus viszonylatának fényében elemezhető. A modernitás szerkezete, ahogy ezt Tocqueville előlegezte a másság kiegyenlítődésének feltételeit, a hasonlóság dinamikáját teremtette meg, ám felszínre hozta a különbözőség eltüntetésének lehetőségét. Példának okáért, az asszimiláció közvetlen vagy közvetett folyamatai vagy a másság semlegesítésének egyéb módozatai jól mutatják meg e szituáció lényegét. Tehát, amennyiben a másságnak, mint azonosnak az észlelése különbözőségének semmítésével valósul meg, úgy a domináció új formái teremtődnek meg.  A probléma úgy jelentkezik, hogy az egyetemleges szabályok nem képesek feloldani a domináció ezen formáit, hovatovább maguk is erőszaktelivé válhatnak, amennyiben figyelmen kívül hagyják a különbözőség tényét, vagy az egyes tapasztalatokat az egyetemesség puszta alesetének tekintik.

 A deszubsztancializáció teljesítménye visszafordíthatatlan, legfeljebb az elvetemült rasszisták kérdőjelezik meg. (Már itt jelezhetjük, hogy a nemzeti kisebbségek jelentéskörének is megkerülhetetlen kontextusát jelenti az a tény, hogy a modernitásban rögzítjük azt a követelményt, amely a különbség szubsztancializációjának lehetetlenségére utal.) A demokratikus azonosság problematikumának értelmezése azonban újfajta fázisba lépett. Az azonosság szövetébe belevésődik a különbözőség, a másság jelentésköre, és a kultúrák közötti viszonylatokat politikai jelentések hatják át. A különbözőségre másfajta fény vetül, újonnani megerősítést nyer a velünk kiegyenlítődő másság különbözősége. Eltolódás tapasztalható az azonosságformák megjelenítésének gyakorlatában, és ahogy korábban is rögzítettük, az azonosságok kommunikációja kerül homloktérbe. Míg a demokratikus veretű folyamatok eredendően az egyének közötti ugyanazonosságot jutatták érvényre, mégpedig a látható adottságoktól, a megjelenítés gyakorlatától függetlenül, ma olyan távlatok nyílnak meg, amelyek a kollektív azonosságok megjelenési formáira helyezik a hangsúlyt, hovatovább, tapasztalhatóak azon terület ellenőrzésére irányuló igények, amelyekben az adott kultúra gyökereket eresztett.

 Hogyan magyarázatot nyújtani ezekre a folyamatokra? Amennyiben arra vállalkozunk, hogy tovább kövessük a Tocqueville által kijelölt útvonalakat, úgy megkisérlhetjük a válaszadást. [9] A kiegyenlítés folyamatai megtisztították a terepet, az azonosságalakzatok a feltételek egyenlősége mellett nyernek értelmet. Ugyanakkor a modernitás, amely eltökélten, célirányosan tagadja és semmíti a szubsztanciális értelemben vett különbözőségeket az egyenlőség elve alapján, problematizálta a különbözőség státusát. A modernitást illető kritika többször kiemelte, hogy tanúi vagyunk a másságra irányuló megértés széleskörű gyöngülésének, méghozzá éppen a beteljesülő kiegyenlítődés uralmának környezetében. [10] Ezen szituáció dimenziója, hogy a másikban a saját meghosszabbítását, megismétlését látjuk, azaz a másikban azt ismerjük fel, ami a sajátszféra kivetüléseként értelmezendő. A másikat azon tartalmakra egyszerűsíteni, amelyek már eleve ismeretesek számunkra, vagy a másikat úgy megjeleníteni, hogy azon lehetőségek hordozója legyen, amelyek voltaképpen az én lehetőségeim  –  íme, a megértés említett szétmállásának vetületei. Amennyiben, példának okáért, a másikat a >>tapasztalataink harmonizálódása<< alapján kíséreljük meg megjeleníteni, úgy eltévesztjük sajátosságát, és a >>mi<< mércéink szerint vonjuk látókörünkbe.

A nemzetállam és a demokratikus >>fenomén<< egybeállása

A feljebbi megjegyzések azonban homályban maradnak, ha nem egészítjük ki e megállapításokat a nemzetállam történelmi árnyalatú elemzésével. Ha néhány mondat erejéig hátrapillantunk a történelemben, úgy azt látjuk, hogy területi, állami és egyházi szakadások jelzik azt a feszültségteli, megtorpanásokkal terhelt utat, amely az állam és a nemzet összefonódását készítette elő. Az állampolgári közösség, amelynek intézményes körvonalait a nemzetállam erősítette meg, Nyugaton a birodalmiságtól való eltávolodás és a területi zsugorodás jegyében alakult ki, (ahogy ezt példának okáért Braudel bizonyította a mediterráni államok kapcsán [11] ). Ez az állampolgári keret mindig politikai-gazdaságtani közösség (Common-Wealth, Hobbes), amely intézményes rendet teremt, megfelelő lojalitást igényelve az adott területhez tartozó népesség tagjaitól. A nemzetállam vonatkozódhat a történelmileg létrejött közösségekre és kulturális sajátosságokra, [12] de a nemzetteremtés szerkezeti logikájának megfelelően felülmúlja a regionális nyelvi és egyéb különbségeket az egybeforrasztás céljából, újjáírja a teret és az időt az átfogó identitásképzés, ideológiaalkotó program és a nemzeti azonosság önmegerősítésének szellemében. Olyan jelcserét szorgalmaz a területén élő népesség tagjai között, amely az egybeforrt nemzeti lét távlatából újrakérdezi a múltat, és összevonja a múlt és a jövő dimenzióit. A nemzetállam valójában a korlátlan szuverenitás igényével lép fel, és a népesség egyesítésének távlatában nemzeti kódok által áthatott időt és teret kíván létrehozni. Ezzel a nemzetállam, mint partikuláris képződmény az egyének és az emberiség közé ékelődik, és minden más lojalitással szemben elsődlegességet élvez.  

Bennünket különösképpen a nemzetállamban rejlő egységesítési tendenciák és a demokratikus >>azonosság<< kölcsönhatása, együttlétezése érdekel, amelynek kezdete a XVIII. század végére tehető. Az állami hatalom a népakaratra, mint legitimációs alapra hivatkozik és szoros összefüggés áll fenn a nemzetállam és a >>demokratikus fenomén<< dinamikája között. Ennek vetülete az állampolgárság intézménye, amely állandósult jellegű viszonylatot testesít meg az állampolgár és az állam között. Ugyanakkor az állampolgárság intézménye kapcsolódik a nemzetállam keretein belül kifejezett politikai akarathoz és az egységesedő, egyneműsödő kultúrára támaszkodik. [13] A nemzetállam az >>ugyanazonosság rendjét<< szorgalmazza, mégpedig az egységesítendő hagyomány megőrzésének politikájával, és a múltra vonatkozó kollektív emlékezet intézményesítésével. [14] A nemzet tagjait nem csupán az érdek köti össze, hogy kiharcolják a materiális existenciára vonatkozó legjobb feltételeket, hanem a „nemzeti pozíció", a „nemzeti ugyanazonosság" révén tartoznak együtt. Ezzel szert tesznek hovatartozásuk formájára, egyéni döntésük kontextusára. A közösségiség olyan alakzatai domborodnak ki, amelyek lehetővé teszik az egybeálló egyének affektív lehorgonyzottságát és a közös jelrendszerre utaló vonatkoztathatóságot. A nemzetállam a közös azonosságtudat intézményesítésével azt a lehetőséget körvonalazza, hogy a csoport tagjai elnyerjék mások szolidaritását, a nemzetállam az állampolgárok között létrejövő etikai-érzelmi közösség létezését ígéri.

A területiség elve alapján szerveződő nemzetállam átfogó, össztársadalmi hatósugarú azonosulási mintákra kötelez, ebben az értelemben az érintettek közül az adott területen senki sem vonhatja ki magát hatása alól. Kognitív és szimbolikus, adminisztratív, politikai erőforrásokat biztosít, amelyek lehetővé teszik a modernitás kockázatokkal teli dinamikájával való szembesülést. A nemzetállam az említett erőforrások biztosításával lehetővé teszi a valóságértelmezések folyamatát, lévén, hogy a valóságtapasztalathoz való hozzáférés szimbólumok által közvetített. A létezők értelmét és a megnyilvánulások érvényességét egy adott világ vagy egy begyakorolt diskurzus horizontján belül teszi lehetővé. A kollektív azonosságok tematizációja a nemzetállam kulturális szerepvállalásának és kulturális teljesítményeinek kérdését teszi fel. A kortárs elméletírók úgy értekeznek a nemzeti identitásról, mint az értelem tartályáról, amely az élet töredékszerű eseményeit elbeszélhető egésszé módosítja. [15] A sokszor taglalt jelenség, a múltnak a jelenbe való beáramlása, arra utal, hogy a nemzeti diskurzus konstrukciójával nemzedékekközti viszonylatok teremtődnek, amelyek a múlt eseményeit értelmezhető jelölőláncba fűzik. Nem annyira az időbeli folytonosság megteremtése a cél, hanem a csoportlétezés diskurzusának megszilárdítása.

A nemzetállam tevőleges szerepe a nemzeti intézmények létrehozásában és megőrzésében bizonyítja a nemzet és az állam szoros kapcsolatát, pontosabban az állam intézményes érdekeltségét, hogy reprodukálja a nemzedékek közötti viszonylatokat, kitöltse szimbólumokkal a közös teret és orientálja az egyének mozgását a térben és az időben a nemzeti elbeszélések segítségével. Az általunk alkalmazott szóhasználatban az >>ugyanazonosság<< rendjét erősíti meg a nyilvános terekben.

Kisebbség a nemzetállami keretek között

M. Walzer a tolerancia rendformáit összegző, történelmi dimenziókat is értékelő munkájában, [16] a nemzetállamot a tolerancia sajátos alakzatának nevezi. Igaz, mindvégig hallgatólagosan a nemzetállamnak azt a módozatát vetíti elénk, amely az egyéni jogokat tiszteletben tartotta, és a befogadás (a méltányos beolvadás) távlatából tekintett a kisebbségekre, ahogy ezt példái igazolják. Ez szerint, a nemzetállamban mindig a többségi csoport, az államalkotó nemzet nevében szerveződik a közös élet, és jutnak érvényre a nemzeti újrateremtődés folyamatai. Elképzelhető a kisebbségekkel szemben kivetített tolerancia, (így az I. világháború után kirajzolódó nemzetközi rendszer is előlegezte ezt a toleranciát, nemzetközi segédlettel, ám balsikerrel, ahogy tudjuk), noha Walzer szerint a tolerancián alapuló nemzetállami képlet roppant törékeny. Az instabilitás beállta, válságterhes szituációk dinamikája okán a toleranciát összetartó kötelékek meggyengülnek vagy szertefoszlanak. Ugyanakkor a tolerancia címzettjei az egyének, mint joghordozók, és nem mint a partikuláris kötődés által meghatározott személyek. A kisebbségi csoportok tagja a nemzetállamba integrálandó állampolgárként, és nem a nyilvánosság tartományait meghatározó kollektívum tagjaként tételeződik. Amennyiben a kisebbségek tagjai arra vállalkoznak, hogy a nyilvános terekben is kifejezésre jutassák specifikus kulturális jelentéseiket, úgy számíthatnak a többség gyanúperére, amely a kisebbségiek felett gyakorolt ellenőrzés megerősödésében mutatkozik meg. Ezért a kisebbségi csoportok jelcseréi, kultúraalakító tevékenysége kapcsán tanúsított nemzetállami érdeklődés mögött uralmi képlet rejtőzik.

A kortárs irányulások állandó emlékeztetőt jelentenek a nemzetállam szerkezeti >>nem-közömbösségével<< kapcsolatban. A nemzetállam valóban magában foglalja a formális egységet, méghozzá az olyan elvont feltételek alapján, mint a jog, pénz, idő és tér. Ám, a nemzetállam egyúttal szelektivitást is tanúsít a területén lévő különféle kultúrák között. Az adott területen tartózkodó állampolgárok a nyilvános terekre utalódnak, ahol felismerhető a nemzetállam csatolódása egy, meghatározó kulturális azonossághoz. Ezen identitás meghatározza a hovatartozás nevét, tartalmát és formáját egy nemzet vonatkozásában. Miközben, példának okáért, a nemzetállam feltételeket teremt az általánossá váló oktatás számára, olyan nyelvi politikát szorgalmaz, amely kulturális azonosságformákat  támogat az államot meghatározó nemzet kulturális valóságának fényében. A nemzetállam magától értetődöttsége, evidenciával bíró létezése elrejti a különféle kisebbségek kulturális azonosságában rejlő különbözőséget, akik nem rendelkeznek az állam által támogatott adminisztratív és kulturális erőforrásokkal. Holott azt tapasztaljuk, hogy a modern társadalomban létező csoportok  megnyilvánulásai összefüggnek életformáikkal, amelyek lehetőségeit döntően befolyásolják a magunkévá tett kulturális hagyományok.

Mindebből levonhatjuk a következtetéseket:

ˇ        A kisebbségeket a szerkezetileg fennálló hátrányok folytán nagyobb kockázatok sújtják a társadalmi élet területein,

ˇ       

ˇ        A nemzetállam evidenciájának>> diktuma<< afféle >>vakfoltot<< teremt, amely azt eredményezi, hogy az állami rendhez nem csatolódó kulturális azonosulásokat az elrejtettség jellemzi,

ˇ       

ˇ        Azon kisebbségi azonossági alakzatok neve, amelyek nem kapcsolódnak a nemzetállamhoz, nem jelennek meg az állam elnevezésében, láthatatlanoknak bizonyulnak a nyilvános szférában: az utóbbi jelzés arra vonatkozik, hogy messzemenően megfontoljuk azt a tényt, amit Hannah Arendt úgy fejezett ki, hogy az emberi szabadság a >>láthatóság rendjére<< utalt.   

ˇ       

A demokratikus >>azonosság<< kiélezett dilemmáival szembesülünk, tehát, a nemzetállam keretei között. Fölöttébb jellegzetes, hogy az etnokulturális különbözőségek távlatából taglalódó igények hordozói visszautasítják, mégpedig az egyenlőség nevében, hogy a különbözőségek a felületi jegyekre egyszerűsödjönek. Az etnokulturális különbözőségek nevében sérelmezik, hogy a fennálló jogrend valójában nem semleges. Továbbá azt állítják, hogy az egyetemesség jelentései alapján megfogalmazott jogok, (amelyek nem tartalmaznak utalást a konkrét csoportokra), nem tudnak elébe menni kisebbségi csoportok azonosságigényeinek, szükségletrendszerének.

Felvetődik a kérdés, hogy milyen státus rendelhető hozzá a különbözőséghez, a kiegyenlítődés kontextusában? Hiszen ahogy korábban megerősítettük, a különbözőség szubsztancializációja nem jöhet számításba a modernitás alapvető elvei okán. A szerves közösségek megőrzésére utaló felhívások is szemben állnának a modernitás alapvető elveivel. Ugyanakkor a másságnak és a különbözőségnek, mint átmeneti állomásoknak, mint tranzitorikus minőségeknek az érvényre juttatása elfogadhatatlanná vált. Másképpen szólva, a különbözőség nem jelenhet meg úgy, mint felületi mozzanat, amely átmeneti jellegű az egyetemlegesíthető jelentések távlatában. A másiknak, mint alter ego-nak az észlelése ez szerint a másiknak, mint egyúttal különbözőnek a felismerését jelenti. Fontos tudatosítani, hogy a különbözőségeket nem valamilyen metafizikai  tartományban lokalizáljuk, de az sem kevésbé fontos, hogy a másság semlegesítése is elfogadhatatlanná vált.

Ezek után kiélezhetjük kérdésünket. A fentebbiek alapján azt szűrhetjük le, hogy a >>demokratikus fenomén<< az ugyanazonosággal rendelkezők politikai közösségét jelenti, vagyis azok politikai közösségét, akik ugyanazon osztoznak meghatározott tapasztalattömbben. A többkultúrájú társadalmak kapcsán azonban másfajta jellegzetességek domborodnak ki, elkülönülő azonosságalakzatok kerülnek elénk, pontosabban a modernitás alanyai az elkülönülést célzó igényeket, a >>disszociáció<< mozzanatait<< [17] vonják be a látóhatárba. Olyan konfliktusok jelentkeznek, amelyek a normák és az életformák összeütközéséből erednek, és amelyeket nem lehetséges teljességgel az alapvető szabályok segítségével lecsillapítani. Ezekben a társadalmakban a kultúrák olyan közösségéről beszélünk, amelyek esetében a közösség létrehozása szembeütközik a különböző tapasztalati terekkel, a történelmiség, a történelmi események heterogén tapasztalatköreivel, az észlelés másságával, amelyek nem fűzhetők egybe posztulált történetfilozófiai célok, vagy az egyetemlegesség szigorú követelményei révén. Vagyis: a kérdés az, hogy milyen módon létrehozni azok politikai közösségét, akik nem osztoznak ugyanazon kulturális jelentésekben?

Ezenkívül felvetődik az a kérdés, hogy milyen módon lehet egybehangolni az egyén szabadságára támaszkodó politikai filozófiát a kollektív azonosságok nyilvános megjelenítésével, vagyis: "hogyan megerősíteni az egyénelvű politikai filozófiát, ha az alter ego alakzata ma kétféleképpen nyer meghatározást: meg kell érteni a másikat, mint hasonlót és egyenlőt, ugyanakkor, mint különbözőt is, azaz egyszerre kell megérteni, mint a jog alanyát, mint olyan alanyt, aki ugyanolyan, mint mi, de akit a különbözőségre vonatkozó nyilvános elismerés övez<< [18]

A nemzetállami keretek módosulása és konceptuális meggondolások

A nemzetállam kiegyenlíti az egyenlőtlent (Nietzsche), és figyelmen kívül hagyja azt, amit különböző. A nemzetállam osztatlan főhatalmát, kizárólagos joghatalmát azonban módosítják az államalatti és államfeletti források, ami megváltoztatja a Habermas által >>nemzeti konstellációnak<< nevezett összefüggésrendszert, amely történelmileg kialakult szabályokból, intézményekből, irányító mechanizmusokból és uralmi technikákból állt. Először is a nemzetállami határokon olyan hatalmi hálózatok nyúlnak, amelyek átalakítják a társadalmi intézményeket és jelentékenyen módosítják a nemzetállam mozgásterét. Olyan leírásokkal találkozunk, amelyek számot adnak a nemzetállami hatalom zsugorodásáról és az állami illetékesség csökkenéséről, különösképpen a gazdasági mozgások ellenőrzésének vagy az ebből származó kockázatok kiküszöbölésének vonatkozásában. A nemzetközi cégek mozgékonysága, a tőkepiac dinamikája, a modern technológiák szétrajzása a világon, nem utolsósorban a visszafordíthatatlan környezeti hatások, amelyek megrendítik a modernitás mélyszerkezetét, folytonos nyomást gyakorolnak a nemzetállamokra. Ezek a tendenciák arra sarkalltak egyes elemzőket, hogy a demokrácia dinamikáját ne a nemzetállam, hanem a világtársadalom szintjén taglalják, tanúsítva, hogy az analízis egysége megváltozott. Amennyiben visszatekintünk szóhasználatunkra a korábbiakban, akkor ezúttal is jelezhetjük: az államfeletti alanyok működése felerősíti a kiegyenlítődés, a hasonulás folyamatait, mint pl. a fogyasztás közegében.

Másodszor, a nemzetállami keretek által behatárolt területeken is módosul az állam hatóköre, mert államalatti kollektív alanyok jelennek meg a színtéren, amelyek megannyi mérvadó vélemény szerint, rugalmasabb és hatékonyabb módon tudnak reagálni a felmerülő problémákra. Ilyenek pl. a civil szervezetek,  regionális szervek, vagy az egyházi szerveződések, amelyek sajátos értéktulajdonítás távlatában tagozódnak bele a modern társadalmak pragmatikájába. A XX. században feltoluló közismert tendenciák szerint egyre szélesedtek a társadalmi terek, amelyek alárendelődtek az állam bürokratikus gépezetének és az állam szerepe szisztematikus módon nyilvánult meg abban, hogy döntőbírává lépett elő a társadalmi konfliktusokban. Most viszont, amikor a különféle magyarázatok a nemzetállami hatalom lebontódását fontolgatják, akkor egyaránt hivatkoznak politikai és gazdasági érvekre, vagy olyan eszmefuttatásokra, amelyek a nemzetállami uralom által alárendelt és kiszorított történelmi egységek, régiók felerősítését sürgetik. Ott találjuk a jelzést, amely a >>területiség állandósult válságát<< vallja, vagy a >>regionálisan fennálló minimális állam<< melletti érveket sorakoztatja fel. [19] A különbségek ellenére ezek a végső értékelések hasonulnak egymáshoz, miszerint a nemzetállam cselekvési hatóköre kérdőjel alá vonódik, hovatovább olyan diagnózis is elhangzik, amely egyenesen a nemzetállami fellépés alkonyát vetíti előre.

Nem mellőzhetjük azonban az elemzéseket sem, amelyek a rögzített politikai és gazdasági folyamatok, sőt mi több, az európai egységesülés ellenére is, a nemzetállam időszerűségét, elevenségét domborítják ki a megváltozott körülmények közepette is. Ez szerint, a nemzetállam ugyan módosította fellépésének kereteit, de a stabilitását biztosító kapacitások fennmaradtak. Igaz, hogy megsokszorozódtak azok a szintek, amelyek kényszerítő erővel bírnak a nemzetközi rendszerben, és különféle funkciókat látnak el. Mindez azt eredményezi, hogy szuverén jogkörök telepednek ezekhez a szintekhez. Ám, állítják ezek az elemzések, nem becsülhetjük le a nemzetállam belső alkalmazkodó képességeit, hatalmi fellépésének áttevődését újabb és újabb területekre. Ez szerint a nemzetállam létrejötte visszafordíthatatlan tendenciákat eredményez, amelyek legfeljebb módosulhatnak fázisok sorozatában, ám kitörölhetetlenül beleíródtak a modernitás világába. Ennélfogva, folytatódik az érvelés, nem véletlen, hogy az újonnan létrejött országokban Közép- és Kelet-Európában a nemzetállam megerősítése képezi az irányadó célt. Vagyis ezek a meggondolások elsietettnek minősítik a nemzetállam sorsáról írott gyászjelentéseket, a vég beálltának kérlelhetetlen diagnózisát, és úgy vélekednek, hogy a nemzetállam továbbra is a nemzetközi rend tevőleges alanya marad. [20]

Nos, az a tény bizonyosnak mondható, hogy a nemzetállam elveszíti monopóliumát a kollektív problémák orvoslásában, vagyis a területileg rögzített nemzetállam nem marad a kollektív problémák megoldása egyetlen intézményes keretének. [21] Ez figyelmeztet bennünket arra a tényre, hogy a M. Weber vagy O. Hintze által eszményinek és kizárólagosnak tekintett nemzetállami minta, nem csupán átmeneti változásoknak rendelődött alá, mert a szóban forgó transzformáció mélyre mutat. Ugyancsak elfogadhatónak minősíthető, hogy ebből kifolyóan a kollektív problémák kezelése többcsatolásossá vált, egymást átfedő szintek rendszerén keresztül történik, ami magában foglalja az államfeletti és alatti szerveket, valamint az európai egységesülés intézményrendszerének alanyait is.

Ehelyütt csupán az érdeklődésünkre számot tartó problematikum fényében vizsgáljuk a kérdéskört. A módosulások értékelésekor ugyanis a következő konceptuális mozzanatokat is figyelembe kívánjuk venni. A nemzetállam fennállásának kezdete óta megragadható a konstelláció, miszerint a nemzetállam kulcsszerepet játszik a társadalmi azonosságalakzatok formálásában, ugyanakkor a társadalom különféle alanyai valamint az államon kívül eső tendenciák visszahatást gyakorolnak a nemzetállami cselekvési módozatokra. Vagyis, a nemzetállami alakulatok, akárhol is vertek gyökeret, eredendő dinamikus konstellációban írhatók le, ami a nemzetállam folytonos újrameghatározását, a politikai újradefiniálások ciklusait jelentette. Ezzel jelezzük, hogy a nemzetállam a kezdetektől fogva ki van téve a nemzetállamon kívül eső tendenciák hatásának. Noha a nemzetállam hatósugarai, ahogy mondtuk, átjárják az adott terület egészét, ez nem jelenti azt, hogy bármely nemzetállami alakulat képes volt maradéktalanul hatalma alá hajtani a társadalom egészét.

Ez valójában kapcsolatban áll az újabb államelmélet azon irányulásával, [22] amely ugyanazokat a meggondolásokat foglalja magába, mint megannyi kortárs állásfoglalás, így az azonossággal kapcsolatban. Mert amennyiben fontosnak minősítjük az értelmezés módosítását a bennünket érdeklő kérdésekben, úgy elengedhetetlen, hogy ugyanezt megtegyük a nemzetállamra nézve is. Ez szerint, először, módfelett szükség mutatkozik arra, hogy a nemzetállam kapcsán figyelembe vegyük: a nemzetállam egysége nem adott, sőt mi több, a nemzetállamot, mint állandóan létrejövő politikai keretet, komplex, nem-szándékolt mozzanatokat is tartalmazó, folyamatok fejleményét kell tekintenünk. Nem létezik olyan végpont, amelyben a nemzetállam egysége végérvényesnek tekinthető az általa birtokba vett területen, mintegy előlegezve a további automatikus működés lehetőségét. A nemzetállam sohasem úgy létezik, mint belsőleg maradéktalanul egységesített, szervezetileg >>letisztult<<, zárt rendszer, hanem, mint megannyi ellentmondást tartalmazó nyitott >>rend<<.

Az újabb irányulások távlatában arra hívják fel a figyelmünket, hogy az elemzésnek egyidejűleg kell szemügyre vennie a szerkezeti dinamikát és az >>állami projektumot<< [23] , azaz a politikai stratégiákat, politikai elitek értelmezési teljesítményeit. A nemzetállamot csupán akkor tudjuk megfelelő módon elemezni, amennyiben követni tudjuk a szerkezeti mozanatok és a stratégiai értelmezések komplex összefüggéseit. A nemzetállam szerkezeti összetevőit feljebb már elemeztük, (pontosabban azt a paradoxális viszonyulást, amelyet a nemzetállam tanúsít a kisebbségek iránt). A stratégiai dimenziók számunkra úgy kerülnek előtérbe, mint a különféle diskurzív értelmezések konfliktusai, mert a nemzetállamban szembeütköző, versengő különféle projektumok összeütközéseinek kivetüléseit tapasztalhatjuk. Dacára annak, hogy az alkotmány deklaratíve rögzíti az egységet az államban, kinyilvánítja az állam főhatalmát, kijelöli a területi határokat, különnemű projektumok, helyi, regionális valamint államfeletti stratégiák feszülnek egymásnak és gerjesztenek újabb és újabb konfliktusokat. A különféle stratégiák, amelyek diskurzív előjogok megszerzésére törekednek, a hatalmi lehetőségek megteremtésén és kiaknázásán fáradoznak, a nemzetállam egységét előlegezik, azaz a nemzetállam egységének szétágazó projektumait testesítik meg. Ebben az értelemben a nemzetállam egységét kivetítő diskurzív stratégiák, luhmanni szóhasználattal élve, szükségszerűen leszűkítik a társadalmi komplexitást,  időlegesen rögzítve a nemzetállami egységet a kivetített távlatok szellemében.

Másodszor, nyilvánvaló, hogy a nemzetállamot úgy is kell elemeznünk, mint az intézmények együttesét, amelyek jelentékenyen meghatározzák a politikai dinamikát, itt azt a tényt szeretnénk kiemelni, hogy ezekbe az intézményes fellépésekbe beleíródnak a különféle szerkezeti erők, hatalmi projektumok. Ugyanezek az intézmények, taglalódási formáik függnek a szélesebb társadalom dinamikájától és a beléjük kódolt múlt sűrítményeitől is. Mindenesetre, a nemzetállam hatalmát relacionálisan kell értelmeznünk. A nemzetállam intézményegyüttest foglal magába, amely >>intézményes<< kapacitásokat foglal magába. Teljesítményei, hatalmi fellépései lényegében azon alanyok cselekvési módozataitól függ, amelyek hatásukat az államban és az államon keresztül fejtik ki, beleértve a regionális, lokális érdekeket vagy a rétegspecifikus érdekegyütteseket.

A harmadik megfontolás, amelyet szem előtt tartunk a következő. Az állami intervenciók tereinek kiszélesedését, vagy zsugorodását nem egyenes vonalú mozgásként kell értelmeznünk. Mert minél inkább beleavatkozik az állam a társadalom életének különféle közegeibe, annál inkább olyan folyamatoknak rendelődhet alá, amelyeket nem képes ellenőrizni. Először is, megfelel a valóságnak, hogy a beavatkozási kedv kiszélesülése olyan problémák elé állítja az államot, amelyeken egyre nehezebben képes felülkerekedni. Elegendő, ha arra gondolunk, hogy az intervenciók növekvő mennyisége fokozódó koordinációs problémákat, valamint az intézményes kapacitások erősbödő igénybe vételét jelenti. Másodszor, a beavatkozás expanziója az államot ráutalja a különféle társadalmi rétegekkel való együttműködésre, vagy az államalatti- vagy feletti alanyokkal való kooperációra. Ahogy        az állam dinamikájával foglalkozó elméletírók megerősítették, ahhoz, hogy az állam élni tudjon beavatkozási hatalmával, kooperációs képességek gyakorlására utalt, amelynek találkoznia kell egyes csoportok életérdekeivel. Ráadásul, az állam többletlegitimációs kényszer elé néz, minthogy a társadalmi alanyok fokozódó igényekkel lépnek fel irányában. [24]

Az utóbbi vélemények először is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az állam visszahúzódása az egyes közegekből nem jelenti eleve hatalmának gyengülését. Majd, azt az igényt hüvelyezhetjük ki, hogy, az állam és az államon kívül eső források közötti viszonylatokat ne dichotomikusan vegyük szemügyre. Sőt mi több, az általunk említett elméletírók úgy érvelnek, hogy az állam csupán akkor mutat képességet arra, hogy hatalmat gyakoroljon, ha feladja az osztatlan szuverenitásra vonatkozó törekvéseket (amit despotikus hatalomnak neveznek) és osztja hatalmát más alanyokkal (az infrastrukturális hatalma növekedése érdekében). Akkor viszont, gazdagabb képünk alakulhat ki a nemzetállam konstellációjáról is, amelyet ez által ingatag, bizonytalan folyamatokba vontunk be. A nemzetállam és a rá nyomást gyakorló erők relációiban nem szükségszerűen az egymást kioltó tendenciákat, hanem az ellentmondásokkal tűzdelt folyamatokat, alkalomadtán a rögzített alanyok egymást erősítő-gyengítő viszonylatait, és a kettős kötéseket érjük tetten. Semmiképpen sem óhajtjuk, tehát, befagyasztani a nemzetállam felől érkező offenzíva-defenzíva hullámzó dinamikáját. Így pl. a nemzetközi gazdasági mozgásokból származó nyomásokat, vagy az államfeletti szintek kialakulását, joghatósági megosztódásokat nem afféle >>természeti történésként<<, vagy természeti adottságok halmazaként könyveljük el, amelyek automatikusan szűkítik a nemzetállam kereteit. A nemzetállam szűrőként is működik, amely különféle hatásokat enged és dolgoz át, stratégiai döntéseinek, előhívott válaszlehetőségeinek megfelelően. Ebben az értelemben nem zárható ki, hogy a nemzetállam történetesen éppen államfeletti szintekhez kötődve tágítja hatalmi fellépésének meghatározott kereteit, ahogy ezt tapasztalati leírások is igazolják.

Összegezzünk:

ˇ        A nemzetállamot a modernitás szerkezeti dinamikájának és a politikai stratégiák együtthatása jellemzi, az utóbbi azt feltételezi, hogy a nemzetállamra irányuló diskurzusoknak teremtő szerep jut,

ˇ        A nemzetállamot aligha tekinthetjük egynemű kollektív alanynak, ahogy ezt számtalan értelmezés hallgatólagosan előfeltételezi,

ˇ        A nemzetállam egyszerre bizonyul versengő stratégiai elképzelések, diskurzív értelmezések színrevétele helyének, valamint intézményegyüttesnek,

ˇ        A nemzetállam elkülönülése a társadalomtól sohasem teljes, a határvonalak újrafogalmazódnak, a nemzetállam hatalma relacionális és a társadalom dinamikája által meghatározott,

ˇ        A nemzetállam, mint intézményegyüttes csak formálisan egységes, folyvást valamilyen bizonytalanság vésődik bele,

ˇ        Az intézmények különféle kapacitásokkal rendelkeznek, ami kifejezést nyer abban, hogy ezek az intézmények milyen módon képesek reagálni a nyomásokra, kihívásokra, amelyek az államalatti- és feletti forrásokból erednek,

ˇ        A nemzetállam és az államon kívül eső folyamatok komplex együtthatásban állnak egymással; ezért, annak ellenére, hogy abból indultunk ki, hogy a nemzetállam nem jelenti a kollektív problémák megoldásának egyetlen keretét, a nemzetállam lehetőségeinek végérvényes megítélését jelentős mértékben tapasztalati kérdésnek tekintjük. [25]

A nemzeti kisebbségek relacionális valóságáról

 a) Amikor a >>nemzetkisebbségekre<< kérdezünk rá, akkor ezekbe a komplex folyamatokba való beleilleszkedésüket szükséges láttatni. Minden kétségen felül áll, hogy a nemzetállam transzformációja, az idevágó jelentések alakulása, ha úgy tetszik, a nemzetállam beágyazódása tágabb politikai és gazdasági keretekbe, a nemzeti kisebbségek távlatában hatványozott fontossággal bír. Vessünk pillantást a nemzetállam rendjében gyökerező intézményre, az állampolgárságra, amely erős kötelékekkel fűzi az egyént az államközösséghez, nem utolsósorban a jogok korpuszának, valamint a kiegyenlítődés élvezetét biztosítva. Az elmúlt század Európája számtalan adatot szolgáltatott tanúbizonyságul, ugyanis, hogy az állampolgárság birtoklása nélkül a jogok élvezetének ígérete csupán írott malaszt maradt. Minthogy az állampolgárság hagyományosan a homogenitás képzetéhez kapcsolódott, súlyos kételyek fogalmazódtak meg az állampolgárság megsokszorozódása ellen. Mert, hangzott az ellenvetés, lehetetlen, hogy az egyén több uralkodót szolgáljon, lojalitása nem osztódhat meg a különböző főhatalmak között, ezért a többszörös állampolgárság a legjobb esetben is elkerülendő, hiszen ellenőrizhetetlen folyamatok melegágyává válhat. A vita nem zárult le, sőt, az európai egységesülés és az államhatárokat átszelő mozgékonyság, a kettős állampolgárság lehetősége kapcsán igencsak felerősödött. [26]

A nemzeti kisebbségek, nem rendelkeznek saját állammal. Ezen kívül genezisükből ered, hogy területi elválasztottságban élnek az >>anyanemzethez<< képest, miközben kulturális értelmezéseikben folytonosan vonatkozódnak az >>anyanemzetre<<. Az általunk jelzett analogikus reláció a nemzet és a nemzeti kisebbség kapcsán itt kiegészítésre szorul, hiszen a nemzeti kisebbség, a többségi helyzetet birtokló nemzettel szemben, az önmeghatározás során nem folyamodhat a saját állampolgárságának intézményéhez. A nemzetlétesítés Európában együtt járt a kisebbségi kultúrák intézményes lehetőségeinek szétporlasztásával, kiszorításával. A folyamatokban ismerjük fel a nemzeti kisebbségeket karakterizáló heteronómiát, a szerkezeti függőséget, azt a tényt, hogy a létezésükben rejlő elkülönböződés maradékként könyvelődött el a normalitás rangját birtokló nemzetlétesülés horizontjában. Létezésük ebben az értelemben állandó jelzés arra nézve, hogy a >>nemzetépítés<< hiányvonatkozásokkal terhelt, a beteljesültség hiánya jellemzi, közösségmegjelenétési mintáik olyan térképre mutatnak, amelyen nincs teljes szilárdság.

Amennyiben feljebb a nemzetállam eredendő intézményi rendjében azonosítottuk a tendenciát, miszerint a közös élet, a köztartományok a többségi kultúra jelentései szerint szerveződnek, úgy ott a kisebbségi csoportokat eredendően privát kollektívumnak, specifikus jelcseréiket privát jellegűnek kell tekinteni. Nos, akkor most, így Közép és Kelet Európában, azzal a politikai irányulással találkozunk, amely a kisebbségeknek a hatalmi viszonylatokban betöltött szerepének újjártelmezését tűzi ki célul. Amikor a nemzeti kisebbségek az önkormányzatiság lehetőségeit mérlegelik, jelezve, hogy intézményes biztosítékokra van szükség ahhoz, hogy a fennmaradásuk távlatában fontos vonatkozásokban ne rendelődjönek alá a többségi demokráciák mechanizmusainak, akkor ebbe az újjáértelmezésbe bonyolódnak bele. Ez az irányulás a privát kollektívumtól a nyilvános kollektívumig húzódó útvonalakat jelöli ki. Vagyis, a kisebbségeknek a nyilvános jelrendszer kommunikálását, valamint a közszférákat meghatározó szerepköre áll elénk.

Mármost, az imént a nemzetállam relacionális elemzését súlypontoztuk. Voltaképpen, már az állítás, hogy a nemzetépítés mozgásrendjének összefüggött a másságkultúrák leépítésével, mély töréseket létrehozva, jelezte a relacionális mozzanatok súlyát. Igaz, a kollektív csoportok társadalomfilozófiai elemzésében sokkalta később jutott érvényre ugyanezen  irányulás. A kérdés az, hogy milyen keretben valósul meg az összjáték, oda-vissza mozgás, amelybe a nemzeti kisebbségek vettetnek, és amelynek összetevőivé válnak. R. Brubaker joggal idézett eljárása lényegében az általunk szóba hozott irányulás környezetében helyezhető el, ennyiben szükségszerű itt, hogy találkozzunk néhány pillanat erejéig gondolataival. [27] Mert a háromszögre emlékeztető viszonylatrendszere relációk szerteágazó dinamikus rendszerét, kölcsönös hatások összefüggéseit előlegezi. Nem megmerevedett pozíciókat, hanem egymást feltételező pólusok oszcillációs mozgását vázoljuk fel, kapcsolatok sokaságát terítve szét. Úgy kell, tehát, gondolkodnunk, hogy az analizálandó pozíciókat nem önmagukban beteljesülőknek, főképp nem zárványokként látassuk.

Először a nemzetiesülő államot rögzitjük, amely arra irányul, hogy a területén lévő kulturális jelentések reprodukálódjanak, és hogy az államalkotó nemzet kultúrájára való vonatkoztathatóság fennmaradjon. Egyúttal a nemzeti kisebbségek a nemzetiesülő állam felségterületén élnek, részei az adott uralmi rendszernek, hiszen, ahogy leszögeztük, a nemzetállam szerkezeti szelektivitásában nem semleges. Aztán ott van a >>külsődleges anyanemzet<<, amely a >>nemzetkisebbséget<<, mint önmagától területileg leválasztott kultúrát, azaz területi cezúra eredményeként értelmezi. (miközben az anyanemzet saját felségterületén nemzetiesülő állam is, tehát kettős szereppel bír) Ugyanakkor, az anyanemzet metaforikus kifejeződése, nem a szülői gondoskodás, a szülőnek a magához való ölelés biológiai tényállapotát jelzi, hanem politikai értelmezést fed. Az >>anyanemzet<< önmagát konstruálja azáltal, hogy a felségterületén kívül élő >>nemzetkisebbségi<< egyéneket a nemzethez tartozókként határozza meg, amelyekkel a szolidaritás kötelékei fűzik egybe. Így jár el minden olyan nemzetiesülő állam kormánya, vagy politikai elitjei, amikor a diaszpórát a hovatartozás távlatában definiálják, segélyeket folyósítanak vagy többletlehetőségeket biztosítanak.

Emlékezhetünk itt arra a példára, hogy az összeroskadt szocialista rendszerekben, így az ex-Jugoszláviában a kisebbségi csoportokat a birodalmi szerkezetek ideológiailag uralt világának alárendelt részelemének tekintették. Az ideológiai előfeltevések szerint ugyanis nem nemzetkisebbségekről volt szó, hanem >>nemzetiségekről<<, amelyek konstitutív kötelékkel nem kapcsolódnak az >>anyanemzethez<<, és kiváltak annak kultúrájából. Ennélfogva afféle területi-etnikai csoportokként léteztek, amelyek kollektív létüket az ideológiai támaszú birodalomhoz kötik, amely az azonosságuk teremtő dimenziójaként tételeződött. Következésképpen, a >>nemzetiségek<< számára saját létezésük szempontjából az >>anyanemzet<< nem volt konstitutív jellegű.

Ebből az okfejtésből kiviláglik, hogy a nemzeti kisebbség létezésének érvényre juttatása nem valamilyen rögzült tény megállapítása, hanem a politikai értelmezés átalakító hatásának folyománya. A nemzeti kisebbségek relacionális valósága az >>anyanemzet<<, a >>nemzetiesülő állam<< értelmezési konstrukciói és az önértelmezés viszonylatrendszerében érhető tetten. Figyelembe véve azonban az európai egységesülés folyamatát, a háromszöget valószínűleg ki kell toldanunk még egy, szabálytalannak ábrázolható, szöggel. Az európai intézményes folyamatok itt egyszerre jelentenek keretet, amely mozgáspályáknak, érdekérvényesítéseknek, alkumechanizmusoknak ad teret, valamint kényszerítő normákat, amelyek a nemzeti kisebbségek megváltozott jogi (és egyéb) pozícióját célozzák meg. Ugyanakkor, ezekbe a folyamatokba beékelődik a nemzeti kisebbségek iránti, történelmileg alakult viszonyulásmód, azaz az európai status quo-t formáló politikai pragmatika és a normatív megfontolások között mélyülő-szűkülő szakadék. W. Kymlicka polemikus okfejtésében, másfajta érveket felhasználva, a biztonságpolitikai-pragmatikai érvelés és az >>etnokulturális igazságosság<< között feszülő ellentmondást domborította ki, amikor az európai kisebbségpolitikát bírálta. Véleménye szerint a biztonságpolitikai argumentumokra való támaszkodás kettős mércéket hoz létre, (a Népszövetség jogvédelmi praxisa óta úgymond folytonosságként), mert szétágazó mértékekkel méri a többséget és a kisebbséget, és a kisebbségi igények ellensúlyozását, megfegyelmezését szolgálja. [28] Valóban: az a bizonytalanság, amely átlengi a kisebbségi jogok helyi értékét és jelentéseit, az önrendelkezés tényleges hatóerejét, a nemezetiesülő állam kötelezettségeit az európai rendben szemléletesen ad hírt erről a dinamikáról.

Mindenesetre e négyszögű összefüggésrendszerben kell elhelyeznünk azt a kérdést, amely a nemzeti kisebbségek igényeit, szükségleteit, elvárásait, követeléseit, ezek fontossági sorrendjét teszi mérlegre. Mindig felvetődik, hogy az erőforrásoknak mely körét szükséges számbavenni, amelyre e csoportoknak szüksége van, hogy társadalmi szerepüket betöltsék, az elkülönülésre orientálódó társadalmukat felépítsék, kollektív azonosságuknak érvényt szerezzenek. Így amikor követeléseket fogalmaznak meg az >>anyanemzettel<<, vagy akár a >>nemzetiesülő állammal<< szemben, akkor mindenképpen felmerül ezen erőforrások terjedelmének meghatározása. Hogyan megközelíteni tehát az erőforrások kérdését?

b) Érdemes itt kitérni A. Sen eszmefuttatásaira, aki gazdasági és erkölcsi érvek elegyének segítségével részesítette bírálatban a kortárs politikai filozófiát. [29] Sen, röviden szólva, úgy látja, hogy az igazságosságelmélet változatai, (lett legyenek azok a dworkini vagy a rawls-i koncepciók), meghatározott dimenziókban elégtelenek. Úgy vélekszik, hogy hiába hangsúlyozzuk az alapvető javakat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a jól berendezett társadalom felépítéséhez, mint pl. a szabadság, a jog, a hatalom, a jövedelem és vagyon. Fontos, hogy megragadjuk azt a tényt, hogy különféle szituáltságú egyének különböző igényekkel élnek az általuk hozzáférhetővé vált alapvető javak vonatkozásában. Következésképpen, ne a javakra összpontosítsunk, mondja, hanem arra, hogy ezek a javak milyen lehetőségekre nyitnak ablakot. Ezért tévesztjük el célunkat, ha kizárólag mondjuk a tulajdonra, vagy a javak mérhető mennyiségeit domborítjuk ki. Az elsődleges javak és a rájuk alapuló teljesítmények természetesen változékonyak, függnek a politikai-gazdaságtani környezet alakulásától, ám, lényegesnek bizonyul, hogy a súlypont nem a szabadság >>eszközein<<, hanem a szabadság >>terjedelmén<< helyezkedik el.

Némileg leegyszerűsítve Sen összetett, kiérlelt gondolatmeneteit, a lényeget abban látom, hogy szerinte a képességeket, lehetőségeket és az illetékességi köröket kell szemügyre vennünk, amelyek hozzáférhetővé teszik az egyének számára az >>értékteli tevékenységek<< gyakorlását. Ennyiben hiába rögzítjük azt a tényt, hogy egyének, vagy kisebbségi csoportok nincsenek alávetve más, például, többségi csoportok közvetlen kényszerítő beavatkozásának. Hiába, mert amennyiben nem beszélünk azokról a képességekről, amelyek elengedhetetlenek a lehetőségek kihasználásához, úgy nem adunk számot  meghatározó értékek meglétéről vagy arról, hogy kisebbségi csoportok tagjai ténylegesen megvalósíthatják-e autonóm módon választott értékeiket. Vagyis, azt állítjuk, hogy Sen elemzése, amely az erőforrásokat, képességeket és az illetékességeket együttes fontosságát domborítja ki, releváns a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban is. Hiszen, az egyén szempontjából kimagasló jelentőséggel bír, hogy >>kultúrája jól működjék<<, hogy >>olyan működési tér része<< legyen, amelyben a képességek és a lehetőségek korrespondenciája jöjjön létre. Nézzünk meg pár példát!

Ha,  például, a gazdasági lehetőségek az adott kisebbségi csoport mozgáskeretein belül korlátozottak, akkor a kisebbségi csoport tagjai életpályáik biztosítása érdekében valószínűleg a <> környezetből<<, hogy a fenomenológiai szociológia szakfogalmát használjam, érkező impulzusok meggyengítik a kisebbségek reagálási képességeit, nem utolsósorban, hogy érdekei alapján befolyásolják az államnak a megfelelő aktusait és döntéseit. A modernitás társadalmaiban, ahogy ezen említett beállítottságtól tanulhatjuk, a felmerülő problémák komplex jellegűek, mindazonáltal e problémák különféle távlatokban jelentkeznek, azt igényelve, hogy állandóan reagáljanak ezekre. Milyen képességeket kell kifejleszteniük a kisebbségi csoportoknak ahhoz, hogy érvényt szerezzenek jelenlétüknek a világban? Milyen erőforrásokkal kell rendelkeznie a kisebbségeknek ahhoz, hogy résztvegyenek a teljesítményközpontú világban?

 Jeleznünk kell rögvest, hogy nincs mód arra, hogy mintegy kívülről, >>objektíve<< és végérvényesen meghatározzuk az erőforrások és az említett mozzanatok kereteit, amelyet bárkire rá lehetne kényszeríteni, így a kisebbségekre, hiszen akkor megsértenénk a modernitás kritériumait. Ez valójában kapcsolatban áll bevezető megjegyzéseinkkel, amely a hatalom teremtő vonatkozását domborította ki. A döntésekbe, amelyek az erőforrások, illetékességek, lehetőségek terjedelmét határozza meg elkerülhetetlenül belejátszanak a hatalmi és érdektényezők. Valaki azt mondhatná, hogy elegendő lenne a kisebbségi alapjogok rögzítése, amelyek tartalmát, jelentését kellő világossággal, normatív igénnyel megállapítanák. Azaz törvénybe iktathatnánk az alapvető jogokat, mintegy behatárolva az erőforrások használati körét. Ez azt jelenhetné, hogy lezárhatnánk azokat a nézeteltéréseket, konfliktusokat, amelyek az erőforrásokkal, lehetőségekkel, illetékességekkel kapcsolatos értelmezésekből erednek. Az általános technikai, gazdasági dinamika közepette, amelynek tanúi vagyunk, azonban a kisebbségi jogok tartalma is az újraértelmezések mezőjéhez tartozik. E jogok lényegi tartalmai kontextuális mozzanatoktól függnek, politikai és gazdasági tényezők függvényeinek bizonyulnak, amelyeket a feljebb feltárt négypólusú relacionalitásban ragadtunk meg. A kisebbségi jogok értelme, jelentései konfliktusok, értelmezési összeütközések közvetítésével valósulnak meg. Gondoljuk meg, hogy pl. a kisebbségi önkormányzati jogok folyvást újraértelmezést nyernek, és áthaladnak a politikai-hatalmi értelmezések rácsozatain.

Azt mérlegeljük tehát, hogy milyen erőforrásokkal élhetnek a nemzeti kisebbséghez tartozó egyének, valamilyen milyen módon képesek ezen erőforrásokkal élni, és máris átbillentjük az elemzés szintjét. Félreértés ne essék, nem szívtuk vissza az állítást, hogy a nemzeti kisebbségek pozícióját szerkezeti asszimetria sújtja a nemzetállamban. Ám hozzáadtunk újabb szempontot, amely arra hivatott, hogy fényt derítsenek a nemzeti kisebbségek konkrét lehetőségeire, a ténylegesen rendelkezésre álló választások körére, abban a szituációban, amelyben viszonyhálót vetettünk ki. Aligha súlyozhatjuk a nemzeti kisebbségek igényeit, aligha firtathatjuk a hatalom és a szabadság egymásbabonyolódását esetükben, ha nem vesszük figyelembe azokat a dinamikus tendenciákat, amelyek a hatalmi viszonylatokat alakítják a modern társadalmakban. A nemzeti kisebbséghez tartozó egyéneknek lehetőségei módfelett függnek attól, hogy milyen helyet foglalnak el csoportjaik a hatalmi viszonyok rendszerében.

A kivonulás, tiltakozás és a hűség lehetőségei között: a relacionalitás vonatkozása

A lehetőségek, illetékességek, erőforrások hármasegységének felvillantásával észrevétlenül olyan problematikumot érintettünk, amely a nemzeti kisebbségek esetében a kultúra és gazdasági mozgáspályák relációja felé tereli figyelmünket. Ezzel beléptünk azon viták tereibe, amelyek a kisebbségi kultúrák és a gazdasági erőforrások használatának bonyolult, ellentmondásokkal terhelt viszonylatát engednek belátást. Így, megannyi kortárs szerző állítja homloktérbe azt a meggondolást, hogy a kisebbségi csoportok lehetőségtartományai nemcsak a kulturális gyakorlatok, hanem az erőforrásokra összpontosító gazdasági versengés felől nyernek megvilágítást. Ez szerint, miközben a nemzeti kisebbségeket taglalva a kultúra elsődlegességét gondoljuk el, elsikkadnak a gazdasági praxisnak azok a jelentései, amelyek vonatkoztatási keretet jelentenek a kisebbségi csoportok tagjai számára. A kisebbségi létezésformákat bele kell ágyazni a szélesebb gazdasági dinamikába, nevezetesen, érvelnek egyes elemzések, meg kell vizsgálni a kisebbségi kulturális azonosságmódozatokat, mint erőforrásokat. Abban az esetben, ha a kisebbségi csoport tagja >>anyanyelvével<< élve tesz szert munkahelyre az >>anyaországban<< kétségen felül áll, hogy kultúrájának alappillérét képes volt erőforrásként alkalmazni. Ha ugyanezen egyén ugyancsak nyelvére támaszkodva olyan lokalitásban jut hozzá társadalmi szerepkörökhöz, amelyet kisebbségi önkormányzat irányít, úgyszintén az erőforrások alkalmazása mentén biztosította életpályáját. A példák tovább folytathatóak, bennünket kérdezésre  sarkallnak, amely a kollektív azonosság és az erőforráshasználat közötti relációkra kíván fényt vetni. Még egy problematikum beleíródik ebbe a relációba: az Én és a Mi között felsejlő viszonyhálózat.

A. Hirschman egyszerű, de híressé vált modellje választ kínál. A kivonulás, hűség és a tiltakozás formáit különbözteti meg, előlegezve a különféle területekre való alkalmazás lehetőségét. [30]

A kivonulás valamilyen csoport (vagy más egység) elhagyását, olyan döntés kivetülését jelenti, amely lemondást jelent a hanyatlás, a visszaesés, a válság, diszkrimináció, általánosan a körülmények romlásának korrekciójáról. Aki kivonul, a hanyatlást folyamatosan jelen levőnek minősíti, a visszaesés megállítását és megfordításának lehetőségét kizárja, vagy semmisnek kvalifikálja, vagy egyéni távlatában túlságosan költségesnek, esetleg kockázatterhesnek minősíti. Nem utolsósorban a kilépést motiváló mozzanat az egyén rendelkezésére álló erőforrások kihasználásának konkrét lehetősége, például, a határokon átívelő munkaerő mozgásának kiszélesülése. Az egyén ezen erőforrásokra csoportjának keretein belül tett szert, ám a tapasztalati dinamika révén, ugyanezen erőforrásokat képes másutt kiaknázni. Ha a határokon átívelő mozgás kötetlenebbé válik, akkor intenziválódhat a kilépés is. Az elvándorlás esete ugyanis jól példázza a kivonulás tényét, a közösségét elhagyó lemond az érzelmi kötelékekről, azokról a javakról, amelyeket csak csoportja keretén belül élvezhetett, dacára annak, hogy arra is számíthat, hogy lépését alkalomadtán elítélés kíséri, sőt mi több, szankciók is követhetik. Hiszen, megintcsak számtalan példa igazolja, hogy a kivonulás alááshatja a tiltakozás esélyeit, leszűkítheti a politikai cselekvés hatóköreit, föllazítja az átalakulás lehetőségét. Hovatovább a kilépés újabb hanyatlást okozhat, működésbe léptetve a romlás önerősítő folyamatait. Ezért nem véletlen a kivonulók önértelmezése, miszerint alábecsülik a participáció hatékonyságát azért, hogy önigazoló módon érvényt szerezzenek lépésüknek. Ugyancsak ebből következik, hogy a kivonuló eljelentékteleníti az elhagyott valóságot, túlhangsúlyozott negatív színekkel festi le azt. (Természetesen az elvándorlást gyorsíthatják a politikai hatalom döntései, számtalan példa adódik arra, hogy tekintélyelvű rezsimek kényszerítik a kivonulást, >>bátorítják<< ellenfeleiket, hogy >>önkéntesen<< távozzanak.)

            Negatíve megfogalmazva a tiltakozás, a tevőleges jelenlét gyakorlása akkor lép fel, amikor a kivonulás lehetetlenné válik, túlságosan költségesnek bizonyul, vagy elviselhetetlen töréseket okoz az azonosság önértelmezésében. Az etnikai csoportok, vallási közösségeket, a nemzet alakulatát összetartó kötelékek  pontosan ebben az értelemben jelentenek motivációs hátteret a területi rögzültséghez. A "tiltakozás" magában foglalhatja a politikában való aktív részvételt, a belső disszidenciát az adott közösségben, valamint mindazokat a cselekvési formákat, amelyek arra irányulnak, hogy belülről idézzenek elő változásokat, és ténylegesen befolyásolják a politikai folyamatokat. A modern társadalomban élő ember számára ezt jelenti a politikai részvétel, a nyilvános érvelés és szervezkedés kontúrjainak felfénylése. Így ne feledjük el, hogy a politikai dinamika az identitás értelmezése kapcsán lendül mozgásba. A mozgásrend tág keretekben valósul meg. Amennyiben a tiltakozás hajtóereje a jelen lévő lehetőségekbe és a rájuk következő lehetőségekbe vetett remény, úgy elképzelhető, hogy a tiltakozás sikertelenségének folyamatos megtapasztalása kivonulásba fordul át. Ugyanakkor, az is elképzelhető, hogy a tiltakozás, a tevőleges részvétel gyakorlatának sikertelensége nem okoz álláspontváltást, mert az azonosságmeghatározta értelmezés felülkerekedik az ellenmozgásokon és esetleg a hűség gyakorlásába torkollik. Arra is akad példa, hogy a kivonulás erősítette meg a "belül" maradottak részvételi lehetőségét, mert a kivonulás fenyegetésszerűen is működhet a tekintélyelvű politikai hatalommal szemben. [31] Másképpen fogalmazva, olyan szituációt ragadhatunk meg, amelyben a kivonulásnak tiltakozásértéke is lehet.

            A hűség az adott csoporthoz csökkenti a kivonulás lehetőségeit, korlátokat emel a kivonulás előtt, hiszen erősítheti a kötelékekhez fűződő érzésvilágot. Azonban ez nem jelenti eleve a tiltakozás gyakorlását, hiszen a hűség értelmezhető passzív magábavonulásként, tétlenségben maradásként is. A hűség fogalmához azon eset is hozzátartozik, ha a csoportok egyes tagjai maguk nem folyamodnak aktív részvételhez, ám számítanak arra, hogy valaki tesz, vagy tehet valamit a hanyatlás megállításáért. Ahhoz, hogy a hűség participációba forduljon át, a csoport tagjai közötti sikeres kommunikatív folyamatok, a közös értékteli praxisra utaló meggyőződés kialakulása, a nyilvános kritikai beszéd, a spontán protesztek gyakorlásának lehetőségei, valamint a kollektív cselekvések lehetőségeinek kirajzolódása szükségeltetik. Az egyéneknek ugyanis meggyőződéssel kell bírniuk, miszerint a hanyatlás konstellációjában hozzá tudnak férni eleddig ki nem használt politikai lehetőségekhez, megakadályozva, hogy az események a végleges entrópiába zuhanjonak.

            A modell nem az előrejelzés szándékát testesíti meg, arra sem képes, hogy külső távlatból kiindulva felvázolja a kivonulás, hűség és tiltakozás helyes arányait. Legfeljebb mozgástérben rögzíti azokat a pólusokat, amelyek között végbemegy a maga változatosságában a kölcsönhatás. Még abban sem reménykedhetünk, hogy képesek vagyunk arra, hogy létrehozzuk a kilépés és a tiltakozás hosszú ideig működő stabil ötvözetét, mert, amint láttuk, a tiltakozás is esetleges hanyatlásnak van kitéve. Megfigyelhetjük, hogy itt relacionális mozgásokat, lehetőségek horizontjait láthatunk, amelynek egyik, számunkra fontos vetülete az erőforrások használata és az identitásértelmezések közötti viszonylat.

A modell kiegészítéseként Hirschman, másik tanulmányában, bírálatban részesíti a társadalomfilozófiai zömét, és előtérbe helyezi az identitás kategóriáját. [32] Ez szerint az általa bírálat alá vont társadalomfilozófiai beállítottság nem tanúsított kellő figyelmet a nem-eszközszerű cselekvések iránt, amelyeket az egyének magukért a cselekvésekért bonyolítanak le. Ezeket "affektív", "expresszív" cselekvési módozatoknak nevezi, így egyhelyütt a kollektív cselekvésekben való részvételről úgy értekezik, mint a hovatartozás megerősítésének folyamatáról. Ha az erőforrások logikájának távlatából szemléljük ezt a kérdést, úgy a részvételt, tiltakozást az említett értelemben úgy taglalhatjuk, mint a kollektív azonosságba való befektetést, másképpen mondva, mint az azonosságnak a cselekvésbe való öntését.

Ugyanezen megfigyeléseket erősíti meg G. Akerlof, a Nobel-díjas közgazdász tanulmányában, amikor feltételezi, [33] hogy:

a)       Léteznek olyan azonosságmeghatározta cselekvési formák, amelyek hátrányosak az egyéni hasznosság szempontjából, és mégis motiváló erővel bírnak a szabályvezérelt cselekvések számára.

b)       E cselekvéseket az egyének emocionális beállítottsága tarthatja fenn.

c)       Az azonosságon alapuló cselekvésformák nemcsak a cselekvőt, hanem a csoport többi tagjait is érintik, külsődleges hatásként, mint pl. a kivonulás esetében.

d)       Az identitás választás tárgyává is tehetjük, legalábbis valamilyen mértékben, hiszen például a kivonulás esetében többé vagy kevésbé tudatosan módosítások jönnek létre az azonosságértelmezésében, így a kivándorló pontosan ezt a modifikációt hajtja végre, amikor a helyváltoztatás lehetőségével él, és post-festum hajt végre önértelmezést.

e)       Abban az esetben, ha az egyén a "gondoskodás" praxisát tanúsítja hovatartozása okán többlet erőforrásokat alkalmazva a kollektív azonosságba való befektetés során, akkor ésszerűen várható, hogy a kivonulással szemben több korlát emelkedik az adott egyén esetében.

A modell ismertetéséből és az utána kifejtett gondolatokból kitűnik, hogy a kollektív azonosság működhet alkalmazható erőforrásként egyéni életpályákon. Ha a kivándorló a nyelvi vagy egyéb konvertálható tudását képes az "anyaországban" kamatoztatni, akkor éppen ez történik. Nem nehéz belátni, hogy az egy kisebbségi etnikai csoport kivonulásindexét, valamint a kivonulás és a részvétel ötvözetét az "anyaország" földrajzi közelsége, (elszigetelt országok általában kivonulásmentesek) befogadási politikája, az inkluzió/exkluzió viszonylatai, politikai elitjeinek azonosságpolitikai értelmezései, a nemzetiesülő állam politikai és gazdasági kontextusai befolyásolják. Ugyanakkor, a kollektív azonosságot nem kívánjuk erőforrásszerepre leszűkíteni, mert akkor aligha tudnánk az azonosságmeghatározta cselekvési formákat, az azonosságértelem szerinti fellépéseket taglalni. Ezért nem kívánjuk elfogadni azokat a szűkítő elképzeléseket, amelyek a kultúrát az erőforrások funkcionális sorába préselik be, azt állítván, hogy a kultúra csupán egyike a megannyi használható erőforrásnak. [34] Ám elismerjük a csillapíthatatlan feszültség létét, a kollektív azonosság egyszerre képes erőforrásként és cselekvésmeghatározó normaként működni. A nem-instrumentálistól az instrumentális viszonyokig terjedő folytonos, kitörölhetetlen mozgás ez, amelyben ott vannak az egyéni életpályák és a kollektív azonosságok, valamint az Én és Mi között feszülő ellentmondások, az egyedi mintázatok és a kollektív szintek között történő kölcsönhatások.

Záró megjegyzések

1.      A demokratikus azonosság taglalásából indultunk ki és e foglalatoskodás két okból is fontos volt számunkra: a) a kiegyenlítődés dinamikáját követve derítettünk fényt a kulturális megosztottság problematikumára, b) a demokrácia folyvást megvalósuló, bizonytalan kimenetelű értelmezési gyakorlatokat foglal magában, ami jelentékeny tanulságokat tartalmaz a társadalom és nemzet kapcsán is, interpretatív valóságként előlegezve ezeket.

2.      A nemzetállam szerkezetét vizsgálva asszimetriákat ragadtunk meg, különösképpen a nyilvános terek vonatkozásában a többség és a kisebbség között. A kortárs nemzetállam egyúttal olyan dinamikának alávetett, amely funkcióinak áttevődését és felségjogainak áttelepítését, területi hatalmának átlényegítését jelenti. Ugyanakkor fontosnak minősítettük, hogy a nemzetállamon túlvezető szintek és a nemzetállam viszonylatát ne a kimerevített kettősség távlatában firtassuk. A lebontódás érzékelhető processzusát nem egyenirányú mozgásként elemeztük. Vizsgálandó folyamatot látattunk, amely történelmi esetlegességekkel, értelmezési konfliktusokkal közvetített. Kognitív szinten elengedhetetlen a szerkezet és a stratégia együttes faggatása.

3.      A nemzeti kisebbségek az európai egységesülés folyamatában négyesszerkezet keretén belül, relacionális-központtalanított távlatban vehetők szemügyre. Azokat a politikai értelmezéseket tartottuk szem előtt, amelyek az "anyaállam", a nemzetiesülő állam, európai intézmények, nemzetkisebbségi stratégiák közötti kölcsönhatásban módosulnak. Ez a dinamika a területiség jelentéseinek módosulásaival együtt nyit ajtót arra a korábban nem létező lehetőségre, hogy olyan határokat átszelő intézmények jönnek létre, amelyek az adott nemzetnek a határok különféle oldalain élő tagjait kapcsolja össze. Ugyanakkor e szabálytalan négyesszerkezet komponenseit nem kívántuk mesterségesen kiegyenlíteni, és a pólusok közötti térben végbemenő interakciókat sem óhajtottuk megszabadítani az ellentmondásoktól, mintegy kisimítva a pólusok között strukturálódó teret. Így pl. elképzelhető, hogy a nemzeti kisebbségek keretein belül olyan értelmezések jutnak uralomra, amelyek az "anyanemzeti" szerkezetekben a nemzetállami hatalom megerősítését szorgalmazzák, viszont "otthoni" érdekeik a nemzetállami szerkezetek meggyöngítését célozzák meg. Ugyancsak szemlélhető az a szituáció, amikor a nemzetiesülő állam saját diaszpórájának önkormányzati formákat lát elő, viszont kifogásokat emel ugyanezen formák, az állami illetékességeknek a kisebbségi önkormányzatokhoz való telepítése ellen, amikor mindez saját területén történik.

A nemzeti kisebbség és az "anyanemzet" egyre gazdagodó összjátékát, kötődésalakzatait nem lehet beleoltani a mitikusan közvetlen identitáskonfiguráció, a szubsztanciális közelség formáiba. A tapasztalatok eltérő konstellációkban kristályosodnak ki, kereszteződő hagyományok alakulnak ki, plurális kódok sejlenek fel. Szétágazó értelmezések, elvárások ütköznek egymással, amelyek a hovatartozás tartalmait interpretálják, a mindennapok szeleteinek intuitív szintjeitől a reflektált politikai világmagyarázatokig. [35]

Az európai intézményes fellépéseken is ott vannak az ellentmondások jegyei. Hiszen egyfelől rájuk nehezednek a nemzeti kisebbségekkel való történelmileg kialakult bánásmód irreverzibilis folyományai, másfelől a normatív kivetítésekből fakadó követelményeket jegyezzük. Egyrészt ott meredezik a hagyománynak az a dimenziója, amely a nemzetkisebbségi igényeket a nemzetállam diszkrecionális jogkörébe utalja, másrészt az a megfontolás, amely az igazságosság kritériumait követi és szükség esetén a kényszerítés erejével él a kisebbségi jogok érvényesítésekor. A nemzetállami hagyományok eltérései, a "bejezetlen nemzetállamok" aggodalmai korlátokat támasztanak a nemzetkisebbségi csoportok helyzetét szabályozó, általánossá váló imperatívuszok érvényre juttatásával szemben.

4.      A nemzeti kisebbség esetében ötvöztük a normatív mozzanatok és a hatalom elemzését. A hatalomdimenziók kétféle módon is szerephez jutnak.

a)     Figyelembe véve a feljebb említett jelenlegi ellentmondásokat, a politikai közösségek alakulásfolyamatai, azaz akár a többség és a kisebbség együttes fellépései is magukban foglalják a többségi és a kisebbségi lehetőségek-igények kölcsönhatásokkal, feszültségekkel közvetített dinamikáját. A többségi demokráciákban a többség arra használhatja hatalmát, hogy privilegizálja nyelvét, kultúráját, azonosságalakzatait, ami a nemzeti kisebbségeket az önkormányzati jogok érvényesítésére ösztönzi. A kisebbségi csoporthoz tartózó egyén számára  fontos, hogy csoportja milyen lehetőségeket birtokol a hatalmi viszonyhálóban. [36]

b)     A hatalmat, mint teremtő vonatkozást több ízben szóba hoztuk. Ez alatt azt értettük, hogy az erőforrások elosztásának folyamata, a jogok értelme a nemzeti kisebbségek keretén belül (is) konfliktusok eldöntése során nyer formát, amibe belejátszanak hatalmi szempontok, elitek érdeksűrítődései, az értelmezési előjogokat birtoklók távlatai. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek a folyamatok kiegyenlítődnek a hatalom gyakorlásával, és azt sem jelentheti, hogy ezeket a konfliktusokat nem szabályok, hanem önkény alapján döntik el. Mindezen állítások nyilvánvalóan nemcsak a kisebbségekre érvényesek, hovatovább ezeket a szempontokhoz úgy jutottunk, hogy nem tévesztettük szem elől a modernitás kijátszhatatlan dimenzióit, a heterogenitást és a pluralitást. A nemzeti kisebbségek kapcsán a kérdés sajátosan tolul a felszínre, az elkülönülési formák erősödésével. Széleskörűen tárgyalt, hogy a nemzeti kisebbségek stratégiáinak kiépítésekor a reprezentáló elitcsoportok, a "sérelmeket" a nyilvánosság tereiben megjeleníteni képes rétegek, akik meghatározott jelentéseket adnak a nemzetkisebbség létesítésének, új és új életköröket telítve politikai tartalmakkal, képesek-e instrumentalizálni a kisebbségi érdekképviseletet. Ami azt a veszélyt valószínűsíti, hogy a nemzeti kisebbségek közélete a szűkös csoportérdekek alapján alakuló koalíciók foglya lesz. [37] Ez a tapasztalatilag létező tendencia azonban nem delegitimálja a nemzetkisebbség önkormányzati intencióit, hanem az instrumentalizálással szembeni hatékony ellenszegülés, a nyilvános kritikai diskurzus szükségét nyomatékosítja.

5. A nemzeti kisebbségek mozgásrendjébe beleíródik az azonosságvezérelte cselekvési módozatok és az erőforrásként működő kollektív azonosságnak a feszültsége. Ezt nem lehetséges megszüntetni, legfeljebb módosítani. A feszültségből származó dinamikát a kivonulás, hűség, tiltakozás/részvétel relációiban világítottuk meg. A relacionális elemzés így újabb dimenziókat nyer, amelybe belevésődik az egyéni és a csoport mintázatok közötti ellentmondás.

Az azonosságlétesítés dimenziói: függelék

a) Ha elfogadjuk a nemzet és a nemzeti kisebbség közötti analogikus reláció igazoltságát, úgy figyelemmel kell lennünk azokra az értelmezési elmozdulásokra, amelyek a nemzet jelentéskörére utalnak. Ezek közül azt az értelmezési irányulást hozom szóba, amely arra figyelmeztet bennünket, hogy a nemzeti kisebbségek létezése nem ragadható meg statikus etnodemográfiai kritériumok alapján. R. Brubaker, aki jelentékenyen hozzájárult a nemzetre vonatkozó beállítottságok módosításához, egy helyütt, Julia Kristevával és a nemzetfogalom meghatározó teoretikusával A. Smith-szel vitázva, azt állította, hogy a világunk nem a nemzetek világa, az analitikus feladat éppen abban rejlik, hogy a nacionalizmusról gondolkozzunk  - ám a nemzetek nélkül. [38] Ami, hozzátesszük, a nemzeti kisebbségekre nézve is meggondolandó vetületeket tartalmaz, hiszen amennyiben a nemzet kapcsán elfogadhatónak bizonyul az iménti állítás, úgy per analogiam hasonló meggondolásokkal élhetünk.

 Kíséreljük meg végiggondolni a lehetséges vonatkozásokat, amelyek párhuzamos érvényűek a nemzetre és a nemzeti kisebbségekre vonatkozóan. Az első pillanatban kihívó és meghökkentő állítás mögött valójában az a sürgetés ragadható meg, hogy a nemzetnek nevezett csoportokat ne a romolhatatlan szubsztancia, a beteljesült állandóság képei, a tudatteljesítmények változatlan megismételhetőségének hiedelme alapján érvényesítsük. Arra irányuljon figyelmünk, hogy milyen módon intézményesül a nemzet, mint politikai és kulturális forma, hogy milyen gyakorlati kategóriák, kulturális idiómák és politikai cselekvési tervek bukkannak felszínre, akkor, amikor a nemzetről esik szó. Nem szilárdsággal rendelkező adottság, hanem értelmezésközvetítette folyamat. Vagyis, a nemzetet nem statikus, marandó összetevőkkel bíró, lezárt entitásként, netán statisztikai kategóriahalmazként kell minősíteni, hanem létesítendő valóságként, amely folyonosan kitett az ideológiaalkotó értelmezés dinamikus gyakorlatának, az átrendendező újraértelmezésnek. Ezzel magyarázható, hogy a nemzeti jelvalóság mindig új, akár váratlan tartalmakkal is telítődik.

Ez szerint a nemzetállam történelmi feltételezettsége feltárja, hogy a nemzeti hagyomány létrehozandó, a csoportlétezés mindig csak ideiglenesen szilárdul meg e hagyomány értelmezési gyakorlatában, a múlt folytonos újjáírásában, vagyis az újrakérdezett múlt interpretációjának közvetítésével. Egyúttal mindez felteszi az értelmezés hordozóinak, a kultúraképző elitek illetékességének és hatóerejének kérdését, és előrevetíti az értelmezési polarizáltságok, a >>diskurzív harcterek<< létrejöttének lehetőségét. Ezek a megállapítások, nota bene, nem vonják kérdőjel alá a nemzeti létezés hatókörét, azokat a konstellációkat, amelyek a kollektív szolidaritás, az érzelmi telítettség pillanataira, a kollektív emlékezés erejére, utalnak bennünket, sőt. Átformálják azonban az értelmezési érdekeltséget. Ellentétben ugyanis azokkal az elképzelésekkel, miszerint a nemzet egyszeri aktussal jött volna létre, nem egyenes vonalú pályákat, hanem eseményteli dinamikát, diszkurzív kereteket vetítünk ki, és nemzetpolitikai azonosulási stratégiákat jelenítünk meg.

Hadd hivatkozzunk azokra a fenomenológiai beállítottságú szociológusokra és etnometodológusokra, mint A. Gurwitsch (vagy emlékezhetünk itt olyan filozófusokra, mint Merleau-Ponty), akik kritika alá vonták az értelem, a fenomenológia általunk sokszor emlegetett dimenziójának, állandóságának elgondolását. Mert az értelemmel kapcsolatosan nem szilárdan fennálló adottságról, hanem kommunikatív folyamatokban felmerülő, esetlegességgel áthatott, változásban tetten érhető értelemről lehet szó.

A nemzetlétesülés kapcsán általában a politikai akaratot említik, amely egy történelmi pillanatban emelkedik ki a nyelvi performancia révén, miközben a csoportalakító nyelvi cselekvés, amely itt középponti helyre kerül, a következő tautologikus megnyilatkozásban fejeződik ki: mi – Mi vagyunk. Ugyanakkor ehelyütt, fenomenológiai beállítottságunknak megfelelően, a politikai akarat tagadhatatlanul létező mozzanatához az értelemtörténést, az eseményszerű mozgásrend tényét méltányoltuk. Úgy gondoljuk, hogy a nemzeti mivolthoz kapcsolódó azonosságlétesítés dinamikája csupán akkor ragadható meg, ha egyidejűleg számot vetünk az akarati dimenzióval és az értelemtörténés mozzanatával. Egyfelől ott van az akarat a kultúraideológiai, azonosságminták kialakításában, másfelől ott vannak az értelemalakulás uralhatatlan eseményei, példának okáért a nemzeti ünnepek kapcsán formálódó emlékezésben, vagyis az ami megtörténik velünk.

b) E. Gellner, aki szintúgy erőteljesen hozzájárult a nemzetállammal kapcsolatos kortárs gondolkodáshoz, úgy vélekedett, hogy a nemzeti diskurzus által használt jelek gyakorta >>önkényes<< történelmi újításoknak bizonyulnak. [39] Elegendő arra gondolni, hogy bármilyen jel felhasználható a nemzeti mozgósítás szempontjából, a hovatartozás jelvalóságának kódolására, így bármilyen szín alkalmazható a nemzeti zászló meghatározó tartozékaként. Ugyanakkor, Gellner rögtön hozzáteszi, hogy az esetlegesség mozzanata ellenére, a nemzeti azonosság, amely e jelekhez kapcsolódik, semmiképpen sem szűkíthető le az önkényességre.  Az önkényesség hangoztatása elfedné előlünk a nemzeti azonosulás hatókörét, a jelentéseknek azt a merítőhálóját, amellyel a nemzet tagjai élhetnek.

Az említettek először is szembesítenek bennünket, hogy levonjuk a következtetéseket a nemzeti hagyományokat, jelentéshalmazokat megszóltató értelmezői csoportok, kultúrideológiai elitek identitásképző teljesítményeivel kapcsolatban. Hiszen ha >>bármilyen jel<< működtethető az azonosságteremtésben, úgy kérdeznünk kell, hogy milyen szereplehetőséggel bírnak az értelmezői elitek.  Bibó István nevezetes leírásából ismerhetjük a publicisták, nemzetzsurnalisták, a magaskulturát értelmező-teremtő értelmiségi rétegek konstruáló szerepét, nem beszélve arról, hogy a kilencvenes évek eseményei is igazolták ezeket a meglátásokat. Megerősítést nyert, tehát, a konstruktivitás ténye a nemzetideológiai minták létrehozásában, valamint a kultúra dimenzióinak jelentősége az azonosságalakzatokra nézvést. Ugyanakkor, amennyiben fontosnak minősítjük az értelemtörténés jelentőségét, úgy a nemzeti(kisebbségi) jelrendszer értelmezését nem utalhatjuk az értelmezői tetszőlegesség körébe. Az értelmezői hatalmat birtokló csoportok, annak ellenére, hogy teremtő szereppel rendelkeznek a nemzetdiskurzus kanonizálásában, az újraidézhető hagyomány létrehozásában, nem birtokolják a nemzeti jelrendszert, azaz nem sajátíthatják ki az adott nemzetre jellemző jelcsere folyamatait.

Az azonosságképzés folyamataiban valóban értelmezői hatalom képződik, különösképpen ha az értelmezési gyakorlat hordozói nagy befolyással bíró intézményekbe vannak beleágyazva, mint a tudományos akadémiák, médiák, vagy oktatási rendszerek. Ezenkívül megemlíthetjük, hogy a demokráciák gyakorlatában nem ismeretlen az uralkodó értelmezés(ek) létezése, amely(ek) a különböző hatalmi és érdekcsoportok konfliktusa eredőjeként jön létre. Hogy pontosan milyen értelmezések fognak befolyást gyakorolni a nemzeti kisebbségek életében, hogy miben áll a kisebbségi jogok konkrét tartalma, az értelmezéseknek a hatalmi csoportok érdekeinek küzdelme során és által nyer formát. Nem lennénk következetesek, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk a nemzeti kisebbségek vonatkozásában. Mégis, az értelmezési hatalom gyakorlása nem decizionisztikus jellegű, hanem eseményszerkezetű dinamikába illeszkedik bele, amely mindig a létező szimbolikus intézmények keretén belül megy végbe. Ezért a csoportalakítási tevékenységet >>konstruktív realizmusnak<< nevezhetjük.

Ezenkívül azt is kívántuk jelezni, hogy a kulturális jelek fluktuációját, a nemzeti jelpraxist nem lehetséges a hatalmi viszonylatoktól, az értelmezési hatalmak önérvényesítésétől függetlenül szemlélni. Mégsem kényszerülünk azt állítani, hogy az azonosságlétesítést az önkény, az értelmezési csoportok mesterkéltségre támaszkodó fellépése teszi elevenné.

c) Ezen a ponton megkerülhetetlen, hogy szembenézzünk az identitáspolitika fejleményeivel. Amikor még Locke beszélt az azonosságról, akkor a folytonosságot és a szilárdságot említette, mint az identitás legfontosabb dimenzióit. Ezek a karakterisztikumok azonban korántsem képezik ma a kortárs dinamikus, komplex, folyamatszerű azonosságfogalmat mérlegelő gondolkodás tengelyét. A közös emlékekben és hallgatólagos tudásban való osztozás közösségének keretívei rajzolódnak ki, amelyekre a szimbolumokrendszerek praxisa révén teszünk szert. Amikor a nemzeti kisebbségről esik szó, különös figyelemmel kísérjük a közös azonosságformák infrastruktúráját, amelyek lehetővé teszik a kisebbségi csoportok tagjai számára, hogy elevenen tartsák azt a képzetet, hogy másokkal osztoznak az azonosulás folyamataiban. Az azonosulás a befogadás/kizárás mechanizmusait működteti, határokat jelöl ki, (a határáthágások lehetőségével), általa lépnek működésbe a Mi/Ők viszonylatok.

Nem tekinthető véletlennek, hogy az azonosság taglalása, azaz az idevágó gyanúper a kortárs viták középpontjában áll. Az azonosság előtérbe kerülését néha a kortárs szituáció megkerülhetetlen dimenziójának minősítik, olyannyira, hogy >>identológiáról<< beszélnek, máskor pedig a kilencvenes évek erőszakteli tendenciáinak diabolikus okaként, valamint a modernitás elveinek megtépázójaként emlegetik. Ez szerint, a túlfeszített azonosságpolitikák különbségtermelő stratégiái erőszakos módon juttatják felszínre a sérelmek tematizálását, folytonosan tágítják az igények kereteit, új és új követelésekkel lépnek fel.

Mi képezi e szkepszis hátterét? Az azonosság terjedelmét nem lehetséges racionálisan meghatározni, mint ahogy lehetetlen kijelölni azokat a határvonalakat vagy határsávot, amelyek világosan elkülönítik jogos érvényességének területeit. A >>túlfeszített<< identitásmegjelenítés ugyanis azt jelenti, hogy gátat szabunk mindenfajta kommunikációnak, az identitástöbblet korlátozza a kommunikációban teremtődő értelem áramlását. [40] Márpedig nem vagyunk képesek arra, hogy objektíve meghatározhatjuk az azonosságnak azt a keretét, amely teret ad a kommunikáció töretlen folyásának. Ráadásul az identitáspolitika számára, amennyiben kollektív csoportokhoz fűződik, éppen a különféle identitások között húzódó szakadékok felmutatása számít. Külön kellene arról is szólni, hogy egy-egy ember különféle csoporthoz is tartozónak érezheti magát, ami az azonosságok megsokszorozódását jelentheti, megteremtve a dilemmák egész sorát az azonosságalakzatok vagy a lojalitások konfliktusának alkalmával. A nehézség, következésképp, abból adódik, hogy az identitás megjelenítése szembekerülhet a modernség normatív követelményeivel, legalábbis ezt olvashatjuk ki az identitáspolitika megannyi bírálatából. [41]

Az utóbbi megjegyzés fényt derít az identitáspolitika problematikumára, ám tovább kell lépnünk az azonosság megértésében. O. Marquard szerint az azonosság karakterjegye, hogy nem rendelődik alá az igazolás folyamatának. Polemikus állásfoglalásában úgy vélekszik, hogy a korlátlan legitimációkényszertől való megszabadulás belső dimenziója az azonosságnak. Az azonosulásminták megnyitják azt a lehetőséget, hogy ne legyünk kitéve a kényszernek, hogy folytonosan számot kell, hogy adjunk: milyen jogon létezünk, és vajon én vagyok az, akiről feltételezem, hogy létezem? [42] Az azonosság vonatkozásában nem állíthatjuk, hogy jó vagy rossz, legfeljebb azt, hogy hamis vagy igaz állításokat, legitim vagy illegitim igényeket enged meg, ám az azonosságot nem ítélhetjük meg a helytállóság kritériumaival. Aki az azonosság nyelvét beszéli, önmagát, önmagaságát fejezi ki.

Rögvest tehát felmerül a kérdés, amelyet erőteljesen méltányolni szeretnénk: az identitásnak mindenképpen meg kell nyilvánulnia, ám milyen mértékben vagyunk képesek kommunikálni az identitásunkat? [43] Másképpen szólva: kihívásként szegeződik nekünk, hogy milyen mértékben lehetséges a kisebbségi azonosságok kommunikációja? Mert, aligha vonható kétségbe, hogy valamilyen mértékben lehetőségünk nyílik arra, hogy másokkal kommunikáljuk identitásunkat, ám, hogy milyen mértékben az semmiképpen sem tekinthető magától értetődőnek. Tehát: az azonosságot meg kell jeleníteni, ahhoz, hogy a láthatóságon keresztül, a másokkal való kommunikációban kapcsolódhassunk önmagunkhoz.

A kérdéseknek többféle, így politikai, tétje van a nemzeti kisebbségek vonatkozásában, és hírt ad az azonosságpolitikákkal kapcsolatos aggodalmakról is. Először is, a nemzetalakulás elméleti irodalmából jól ismert, hogy a kommunikációs technológiák milyen óriási szerepet játszottak az adott területen élő népesség tagjainak egybefűzésében, és hogy a tömegtechnológiák korában éppen a kommunikációs közegek biztosították a kiegyenlítődés folyamatait. Ha a kommunikációs technológiák szerepe ennyire jelentékenynek bizonyult, miért nem tekinthető az identitás kommunikatív, valamint, maradéktalanul alanyközi jelenségnek? Hiszen, hogyan érvényre juttatni az identitások elismerését, vagy elfogadását, ha nem számítunk a kommunikációra, és nem előlegezzük a kommunikáció folyamában megmutatkozó tanulás eredendő lehetőségét?

A kérdések azonban tovább szaporíthatóak: mert hol ragadhatjuk meg az identitásunk magvát? Vajon a nyelvi jelek áramlásában, a bennünket is felülmúló szerteágazó nyelvi összefüggések mélyszerkezetében? Ami azt jelentené, hogy figyelmünket az azonosság nyelvére függeszthetnénk, miközben el kellene merülnünk a nyelvi elemzések tengerébe. Hiszen a kommunikáció történése szempontjából éppen a nyelvi jelek rögzülése bír fontossággal. Az emlékezés nyelvében? Legyen szabad itt megjegyeznünk, hogy a hagyományos nemzetfelfogásban mintegy kiegyenlítődött a jelek azonossága és az azonosság jelvalósága. Csakhogy, a nyelv fenoménjével kapcsolatosan mélyenszántó változásokat rögzíthetünk, így a nyelvi jelek azonosságát valló nézet nem minősíthető elfogadhatónak.

Vagy, folytatva tovább, kötődjünk a névhez, amelyben kifejezést nyerhetne >>autentikus mivoltunk. Mondhatjuk-e azt, hogy a név a >hitelesség otthona, hogy az >>autentikus magyarság a névben (nevünkben) lakozik? Mert nem éppen az a feladat tűnik fel előttünk, hogy kollektív szubjektivitásoknak, mint a nemzet megfelelő neveket adjunk, amelyek >>szigorú jelölőként(Kripke) viselkednek, egyértelművé téve a >>név<< és a >>hordozója közötti viszonylatot? Tény és való: antropológiai látleletek mutatják a névadás közösségalakító jelentőségét, a neveknek a kollektív identitás kiépülésében, a nemzedékek közötti relációk újrateremtésében játszott szerepét. A csoportokban uralkodó névadás szerepe, hogy meghatározza a csoportvalóság tartalmát és kijelölje a hovatartozás kereteit. Ezenkívül nem minősíthetjük véletlennek, hogy a kortárs gondolkodás nagy fontossággal ruházza fel a névvel kapcsolatos foglalatoskodást. [44] Kérdésünk: képes-e a név, hogy maradéktalanul, az említett feltételeknek megfelelően, számot adjon az identitásról? Vagy az azonosság törékenysége nem éppen abból is származik, hogy a név, amely arra hivatott, hogy kifejezze az identitást, nem kommunikálhatja teljességgel az azonosságot? Nem éppen azzal a ténnyel szembesülünk, hogy a név nem képes arra, hogy >>szigorú jelölőként<< viselkedjen?

      Vagy, ismét folytatva meggondolásainkat, a kollektív identitás érzésében, például a félelem megjelenésében, amelyet Közép-és Kelet Európában mindenki ismer, ragadjuk meg az identitás centrumát? Hiszen a félelem érzésében, amely teljes lényünket igénybe veszi és átjárja a fenyegetettség pillanataiban, valóban ráutalódunk a hovatartozás tényére. Azt a hatalmunkon kívül eső faktumot tapasztaljuk meg, amely kötődésünk törékenységét jelzi. A tapasztalat az, hogy ilyenkor mintha valami lerohanna bennünket, egyszer csak belekerülünk valamilyen örvénylő mozgásba. Amikor a hovatartozással kapcsolatos félelem vesz erőt rajtunk, akkor nem is lehet különbséget tenni az azonosság és a félelem között. Fenomenológiai elemzések világítják meg a félelemben rejlő intencionalitást, például az idegen szimbólumokkal kapcsolatban jelentkező félelmeket, vagy a megsemmisítéstől való rettegést, amelyet az alanyt arra ösztökélik, hogy kitépje magát az oksági összefüggésekből, amelyekben önmagát szenvedőként és áldozatként tapasztalja. [45]

Még nem szóltunk az identitásbiztosító szimbólumokról, amelyek méltán foglalnak el centrális helyet a kollektív szubjektivitásokat tárgyaló társadalomfilozófiai fejtegetésekben. [46] A szimbólumok gyakorlata, ahogy ezt a sztoikusok óta tudjuk, függetlenedik az adott csoportok térbeli vagy időbeli jelenlététől. Így a nemzeti zászló lobogása elégségesen elvont ahhoz, hogy megtestesítse az egész csoportot, ugyanakkor minden csoporttagnak módja van arra, hogy felismerje és tanúsítsa önmaga hovatartozását. A csoporttagok érdekdivergenciája ellenére, tanúbizonyságot nyer, hogy osztoznak a közös kulturális jelentésekben. A szimbólumok ebben az értelemben elrejtik az érdekkülönbségeket és a közösségi dimenziókat, a közös elkülönülés alakzatait helyezik előtérbe. Úgy is mondhatnánk, hogy a szimbolikus övezetekben való feltárulás együtt jár, a létező különbségek elrejtekezésével. A nemzet szimbolikus vonatkozásai a láthatóvá vált csoport történetét, emlékezéslehetőségeit artikulálják.

Ezek a dimenziók azonban nem jelentik azt, hogy általános, átfogó ex ante megfogalmazott választ tudnánk adni az azonosság kommunikálhatóságával kapcsolatos kérdésünkre. Kénytelenek vagyunk megelégedni azzal, hogy ennek a kommunikációnak a különféle lehetőségeit, feltételeit körvonalazzuk, de magának a kommunikáció eseményének a sikerét vagy balsikerét nem kívánjuk előre jelezni. Mert úgy gondoljuk, hogy az elméleti eszmefuttatások illetékessége megszűnik akkor, amikor arról esik szó, hogy milyen kilátásai vannak az identitások kommunikációjának. Megítélésünk szerint a kultúraköziség közép-és kelet-európai ideológusai, értelmezői pontosan ott tévednek, hogy ezeket a kilátásokat magától értetődő tendenciának minősítik, mintegy előzetesen feltételezve, hogy a kultúraköziség elvont módon kiegyenlítődik az >>együttműködés<<, az >>átjárás<<, így a kisebbségek és a többség közötti, eszményített, >>párbeszéd<< lehetőségeivel. [47] Másképpen szólva, előfeltételeződik,  amiről mi azt állítjuk, hogy csak heterogén szükségletek, elvárások és követelések, értékválasztások, uralhatatlan találkozások, váratlan ingadozások, konfliktusteli folyamatok eredőjeként képzelhető el.

Amikor ugyanezen értelmezők azon aggodalmukat taglalják, hogy az etnokulturális megosztottság érvényre juttatása szakadékokat ás a többség és a kisebbségek között, akkor általában a kultúraköziség eszményét hirdetik meg  ellenszerként. Ezenkívül, mintegy megnyugtatásul hozzáadják, hogy a kultúraköziség gyakorlásából nem az egymásba oldódás következik, hanem célirányos fogódzót kapunk, amely megerősíti önnön létükben a különbségeket. Nos, eddig több ízben szóltunk arról, hogy folyvást önnön másságunkon keresztül folytathatunk társalgást önmagunkkal, fenntartva az esetleges mássággá való átalakulásunkat. Ez a megfontolás azonban nem takaríthatja meg számunkra azt az erőfeszítést, hogy taglaljuk: az azonosság és a másság relációinak a történelmi-hatalmi helyzetekre való utalódásait. Aki ezt az erőfeszítést nem teszi meg, úgy lemond arról, hogy kísérje azt, ami a kisebbségek kapcsán történik.

Úgy látjuk, hogy figyelembe véve a modernitásban rejlő kiküszöbölhetetlen heterogenitást, amelyhez a kulturális pluralitás különösképpen hozzátartozik, nem marad más hátra, mint elfogadni az identitások kommunikációjának kockázatát, kiszámíthatatlan fejleményeit és kitartani a különbözőségben. Az identitásformák számtalan dimenziója kommunikálható, de tagadhatatlan, hogy ott vannak e kommunikáció minden formájában a kiszámíthatatlanság, az előreláthatatlanság elemei. Mindezért ne gondolkodjunk úgy, hogy a kommunikáció az önmagával egybeeső azonosságot állítja elénk. A kommunikáció mozgása csupán közvetíteni képes, nem pedig leképezni, visszatükrözni az identitást.

Az azonosságok kommunikációját illető kérdésre mindig csak ideiglenesen és csak együtt válaszolhatunk, a tapasztalati praxis segítségével. Vagyis, ott, ahol mások célirányos támpontokat kínálnak, mintegy felülemelkedvén a bizonytalanságon, mi gyakorlati irányultságú lépéssort vetítünk ki. És nincs más erőforrásunk erre a célra, mint a szabadságunk, amely láttuk, menthetetlenül összefonódik a hatalommal, valamint az értelmezésünk, amelynek a másokkal való együttlétben kísérelünk meg érvényességet szerezni. Az azonosság kommunikációja mindig olyan lépéseket tartalmaz, amelynek a következményei teljességgel soha nem beláthatóak. Ez egy pillanatban sem jelenti azt, hogy e kommunikáció légüres térben történne, az intézményes szabályoktól függetlenül, ellenkezően e kommunikáció mélyen beleágyazódik abba a szerkezetbe, amelyet a modernitás keretfeltételei biztosítanak.

Az azonosságteremtés kapcsán feltűnik, hogy az identitás tudatalatti szférákba ágyazódik be, amely az önmagaságunk értelmére utal. Kijátszhatatlan tény, hogy az azonosságformákban ott villóddzanak a pre- és a posztkommunikatív mozzanatok. A kollektív azonosságban ezenkívül mindig benne rejlik valamilyen levezethetetlen sajátosság, idiomatikus mozzanat, hogy a lingvisztika szótárával éljünk. Márpedig, ha felismertük a sajátszférának jelenlétét az azonosságban, akkor a szükség mutatkozik a >>deidiomatizációra<<, pontosabban, a kommunikációban megnyilvánuló fordítás teljesítményeire. Az azonosság >>fordítására<<, azaz a fordításra, mint társadalmi-politikai gyakorlatra. Hiszen, ahogy Merleau-Ponty-t tárgyaló írásunkban emlékeztettünk a szimbólumok tartományai a politikai gyakorlat által meghatározottak.

c) A szimbólumok a feljebb említett értelemben irányadó jellegűek a csoport tagjai számára. Egyetlen nemzet(kisebbség) sem tudna fennállni különleges szimbólumok nélkül, amelyek megkülönböztetett tiszteletet érdemelnek, miközben e tisztelet különös szertartásokban nyer formát. Nem szabad elfeledni, hogy ezek a szimbólumok arra szolgálnak, hogy a kollektív csoportokat a múltba horgonyozzák le, és arra, hogy a csoportok saját jövőjüket vetítsék ki. Márpedig ez a jövő minden nemzeti csoport számára a végtelen felé kell, hogy mutasson, önmaga fennmaradását előlegezve.

Ezek után a befejezés felé közeledve felidézhetjük kezdeti jelzésünket, amely a fenomenológiai mozzanat megragadását előlegezte. Hadd idézzünk itt: a fenomenológia a megjelenés problematikumának, a fenomének előtérbe állításával válik fontossá számunkra. Ugyanakkor több ízben fontosnak minősítettük a fenomenológiai és a szimbolikus intézmények dimenzióinak együttárgyalását, elfogadván Richir útmutatását. Ezen útmutatás számunkra magában foglalja annak a fenomenológiai álláspontnak a bírálatát is, amely az észlelés egyneműségét vallja, egyetemleges szerkezeti mintákhoz kötődik, és azt állítja, hogy az eltérések ellenére mindig megmutatkozik a dolgok szilárd azonossággal bíró magja. [48] Ha így gondolkodnánk, úgy nem nyílna lehetőség számunkra, hogy hírt adjunk a tapasztalatok konfliktusáról, az észlelések különbözőségéről, nem utolsósorban a modernitást tereit átszelő heterogenitásról. Márpedig e szétágazódások nélkül nem tudnánk hozzáférkőzni a többség/kisebbség viszonylathoz sem. Mert a többség/kisebbség közötti félreértések forrása gyakran az a tény, hogy a tapasztalatok különbözősége marad figyelmen kívül, az a heterogenitás, amely eredendően beleíródik e relációkba.

Ha a fenomenológiai távlatokat kívánjuk szem előtt tartani, úgy nélkülözhetetlen figyelembe venni azokat a feltételeket, amelyek alapján valami megjelenik. A kortárs fenomenológiának azt a beállítottságát figyeltük, amely jelzi, hogy a fenomén mindig több, mint fenomén. Pontosan a fenoménben rejlő többlet alapján tudunk eljutni ahhoz a dimenzióhoz, amely nélkül a kisebbségek kérdését sem tudjuk tárggyá tenni, nevezetesen a politika dimenziójához. Mert a megjelenés faktuma beágyazódik a látásmódok társadalmi szerkezeteibe, a cselekvések struktúráiba, a nyelv által szabályozott relációkba és a társadalmi intézményekbe. Ezen előzetes értelmezési tudatosítás nélkül aligha tudnánk követni a Patočka által is kijelölt irányt, amely a >>társadalmi lét<< fenomenológiai dimenziói felé mutatott.

A másik fontos irányulás azt erősíti meg, hogy a képzelt jelentések biztosítják a társadalom önképét. Belátjuk, ugyanis, hogy a modern társadalmakban, ahol nem a szemközt megvalósuló viszonylatok a meghatározóak, a képzelt jelentések tehetik lehetővé a szimbolikus közvetítettségű együttlétet a csoporttagok között. Ha nem feltételeznénk a képzelet e teljesítményeit, úgy nem lennénk képesek megragadni a nemzetteremtés folyamatait. A nemzetre vonatkozó életnek nincsenek olyan tartalmai, amelyek mentesek lennének a képzelt jelentésektől. Ezek a jelentések létesítettek, de semmiképpen nem önkényesek, ahogy korábban érveltünk. (A nemzetteremtésben ott vannak a különféle társadalmi alanyok ideológiai teljesítményeinek nyomai, történelmileg létrejött csoportokat kell kiragadni a puszta esetlegességek és esendőségek kavargásából. Ugyanakkor, a kötelékeket létrehozó teljesítmények nem >>kitalálások<<, semmiből teremtett kivetítések, ahogy ezt néhány elméletíró állítja.)  Egyszersmind szükséges, hogy figuratív vonatkozások támasztják alá őket, hogy a képzelt jelentések megragadhatóak legyenek. [49] Ezek a jelentések nem a létező tárgyi világgal van kapcsolatban, ugyanakkor láthatatlan kötőanyagként képesek működni, amelyek átjárják a nemzet szimbolikus vonatkozásait. Másképpen mondva, az imaginárius alakot ölt és irányítja a nemzet életét. Összegezve, a fenomenológiai/szimbolikus/imaginárius mozzanatok egyidejű hármasszerkezetét helyezzük előtérbe akkor, amikor az azonosságpolitika vonzatait faggatjuk.